Ma olvastam egy cikket. A címe: „Egy csodás kisfiú emlékére…”
Bevallom őszintén, végigpicsogtam. Én is anyuka vagyok, a gyerekekkel kapcsolatos dolgok mindig a szívembe találnak. Főleg, ha ilyen végtelenül szomorú! Egy ember életében a világ létező legfájdalmasabb dolga, ha a saját gyerekét látja betegen, látja, ahogy szenved és minden igyekezete ellenére sem tud segíteni rajta.
Nálunk is van a családban olyan anya, aki elvesztette a gyermekét. Nem is egy. Mindegy, mennyi idős volt az a gyerek, egy anyának mindig az marad. A mai napig látni a szemükben azt a sose múló fájdalmat, még akkor is, ha mosolyognak, pedig hosszú évek teltek el azóta.
Az egyik fiúnak komoly szívbetegsége volt, szervátültetésre várt. Sajnos nem volt elég ideje megvárni. A másik fiú nem érte meg a tizenhetedik életévét. Kilencéves kora óta fájt a feje, néha hányásig is. De a körzeti orvosa szerint csak szimulált. Még csak el sem küldte sehova kivizsgálásra, hogy mégis mitől fáj a feje hosszú éveken át. Elvette tőle minden esélyét. Mire mégis orvoshoz került, már menthetetlen volt.
Orvosok hozzáállása
És tudjátok, ez az, ami igazán dühít, ami mélységesen felháborít: az orvosok hozzáállása. Akinek nem inge... Mintha valahol útközben elveszne belőlük minden emberi érzés, mintha elveszítenék a szívüket. Nem, nem azt várom, hogy zokogva boruljon a vállamra és együtt sírjunk. Erről szó sincs. De ha kicsit erőt vennének magukon, és legalább megpróbálnának egy kevésbé bunkó, lenéző hangot megütni, az mindenkinek jobb lenne. Ha nem csak egy név, egy betegség lenne a páciens a papíron, hanem egy ember.
Az egy dolog, hogy a mai orvoslás már régen nem a gyógyításról szól, és nem is hivatásnak, hanem jól fizető munkának választják sokan. Már nem arra esküsznek, hogy az életet védik, hogy segítenek, gyógyítanak? De hogy még mellé hogy viselkednek a betegekkel… Na, az a bicskanyitogató igazán. Viszont a leglényegesebb dolgot elfelejti minden orvos!
Ha nincs beteg, nincs szükség orvosra sem! Belőlünk éltek! Ezért az a minimum, hogy emberként bánjatok a betegekkel.
Van olyan kultúra, ahol az a szuper orvos, akinek nincs egy páciense sem. Mert ő annyira jól végzi a dolgát, hogy mindenkit meggyógyít! Érdekes, nem? Nálunk meg pont fordítva van. Miért?
Azt sem gondolom, hogy ez csak és kizárólag a pénztől függ. Volt már olyan, hogy fizettem a dokinak, mégis ugyanolyan patkány módon viselkedett velem. Akkor minek fizessek? Van, akinek már a köszönés is megerőltető, mert annyira keveset keres szegény. Szerintem nem ettől függ a dolog. Eleve amit nem értek, minek megy orvosnak az, aki utálja az embereket? Főleg gyermekorvosnak, aki a gyerekeket ki nem állhatja? Mit gondol?
Mert apa és anya álma, hogy a csemete doktor legyen? Mehet ügyvédnek, akkor is kap doktori címet. Azért nem muszáj orvosit végezni.
De a másik baj nem is náluk, hanem nálunk, betegeknél van. Az, hogy megengedjük, hogy így bánjanak velünk!
Mert mi is elhisszük, hogy ők a valakik, az Istenek, akiknek akkora a hatalmuk, hogy meg tudnak gyógyítani. Hát nem. Sokszor nem sikerül. Sokszor nem is csak rajtuk múlik. És sokszor nem is akarják. Ha meggyógyul a beteg, oda a jól fizető vendég!
Én is ilyen voltam. Jajj, ő az orvos, ki vagyok én ahhoz, hogy ellentmondjak neki? Azt nem lehet. Miért nem? Ha hülye hozzá? Ha bunkó velem? Tán nincs másik orvos rajta kívül? De van!
Én is vártam a folyosón ülve órákon át a fiammal kéthetes korától kezdve. Én is etettem a gyerekem antibiotikummal majdnem egy évig szünet nélkül. Feküdtem vele kórházban. Hagytam, hogy a doki mindenféle szutyoknak elmondjon, mert azt reméltem, hogy majd ő lesz az, aki meggyógyítja a kisfiam. Aztán berágtam. Nagyon.
Mi az, hogy így viselkedik velem/velünk? Mi az, hogy még csak meg sem vizsgálta rendesen? Mi alapján mondja biztosra, hogy ilyen baja van? Még a férjemmel is összevesztem, mert azt mondtam: nem mérgezem a gyerekemet tovább a gyógyszerrel, mert szerintem nincs olyan baja. Azt mondta, nem vagyok normális.
Elvittem másik orvoshoz. DE! Engedélyt kellett kérnem a doktornőtől, hogy elmehessünk! Mégis, kinek képzeli magát? Vérlázító volt az egész.
És mi történt? Kiderült, hogy a gyerekemnek soha NEM volt húgyúti fertőzése, amivel kezelte az a doki. Ha egyszer is vette volna a fáradságot és rendesen megvizsgálja, azonnal kiderül, hogy csak egy kis fitymaszűkülete volt, amihez nem kell antibiotikum. A másik doki meg engem vont kérdőre, hogy miért tömtem a gyerekem gyógyszerrel, ha soha nem volt beteg. Ami azért vicces, nem? Az első két telünk azzal telt, hogy folyamatosan ügyeletre jártunk tüdőgyulladás gyanúval, meg hörghuruttal, mivel a kicsinek gyakorlatilag nem volt immunrendszere a gyógyszerek miatt. Vajon mi lett volna, ha tovább járunk hozzá? ÁÁÁÁÁ Nem is akarom tudni.
És mindezt miért? A vastag borítékért csinálta. Azt hitte, ha hülyére ijesztget, majd hordom zsákszámra a pénzt. De mire? Jutalom annak jár, éppúgy ahogy a tisztelet is, aki megérdemli!
És vajon mit éreznek ezek a fajta orvosok, amikor elrakják a pénzt, de nem tettek érte semmit? Amikor a nénike a kenyérre valót adja oda, mert azt reméli, hogy segít neki meggyógyulni? Amikor egy anya a család havi pénzét adja oda, remélve, hogy a gyereke megkapja a szükséges ellátást és lesz esélye még élni? Amikor a szemedbe mondja, hogy minden rendben lesz, jó kezekben vagy, közben tudja, hogy esélyed nincsen, csak a pénzed csalja ki tőled? Amikor tudja, hogy szükséged van rá, mégis elveszi és odaköpi, hogy ez csak kávépénz?Amikor megtehetné, hogy segít, de mégsem teszi?
Vajon hogy néznek ezek az emberek a saját szemükbe a tükörben? Nem hányja el magát a saját látványától? Nincs értelme tovább ragoznom, hiszen mindenki tudja, miről beszélek. Ez a mai egészségügy és nem csak Magyarországon.
Ráfogjuk a pénz hiányára, meg hogy fáradtak. Én is az vagyok, más is. Akkor mindenki legyen szemét? Pedig az hogy valaki mennyire emberséges egyáltalán nem ettől függ.
Ha ezeknek az embereknek dupla ennyi lenne, akkor is ugyanolyan bunkók lennének, vagy még rosszabb. Így is mindenhatónak képzelik magukat, pedig ahhoz elég messze vannak. Tényleg annyira fájna, ha érző embernek tekintenék a betegeket?
És itt jegyezném meg azt is, hogy léteznek rendes, kedves orvosok, akik szívből végzik nap mint nap a munkájukat, hivatásukat és tényleg segíteni akarnak. Őket becsülöm, tisztelem. Csak sajnos nagyon kevesen vannak.
Mi pedig, ha nem állunk ki magunkért, a gyermekeinkért, a családunkért a bajban, akkor ki fog? A kisfiú családjának pedig a legőszintébb részvétem.
MsMordor
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
