Szerintem a történetem nem egyedi, de mivel egy kényes témáról van szó, így ezt mással nem beszélhetem meg. Egy átlagos 29 éves, elsőgyermekes apuka vagyok. Nagy boldogság a kisfiam, aki most 8 hónapos. Másfél éve vagyok házas, a feleségemmel négy és fél éve ismerjük egymást. Mindent megosztunk egymással, titkaink nincsenek. A külvilág úgy látja, gyerekem van, boldog apuka vagyok és férj, minden tökéletes. És mégsem. A mi problémáink, az, hogy most válaszút előtt állok, már régebbről ered.
Minden párnak vannak problémái, vitái, de amíg megbeszélik, teret engednek egymásnak, nincsenek problémák. Nem volt ez nálunk sem másképp. Ha gondunk volt, megbeszéltük, ha nagyobb volt a gond, hevesebben vitáztunk, előbb-utóbb lenyugodtunk, és vagy egymás karjaiban, vagy az ágyban kötöttünk ki. Az érzéseinket sem féltünk kimutatni, szerettünk egymásnak írni. Üzeneteket hagyni vagy egy hosszabb vallomást írni. Ápoltuk egymás lelkét és a szerelmünket, szerettük egymást. Figyeltünk egymásra. Ami fontos volt nagyon, mivel mind a ketten erős harcos személyiségek vagyunk, akik olykor-olykor szerettünk csatázni, s úgy általában szerettük volna egymást behódoltatni, egy kicsit uralkodni a másikon. De ez soha nem sikerült. Soha sem tudta egyikünk sem a másikat megszelidíteni.
Nem is volt igazából semmi gondunk addig, amíg ki nem derült, hogy gyerekünk lesz. Nagy öröm volt, mikor megtudtuk. Szerettük, vártuk, akartuk. Én türelmes voltam, elnéző az elkövetkezendő kilenc hónapban. Még a szexszel kapcsolatban is, mivel már egyszer volt egy terhességünk, ami kaparással végződött, így veszélyeztetett terhesként teljes megtartóztatás volt a kicsi miatt.
Eljött a kilenc hónap vége, jött a szülés. Tökéletes volt minden. Türelmesen kivártam a szülés utáni hat hetet is, mivel a feleségemet császározták, így nem szerettem volna, hogy valamilyen gondja legyen. Az elején minden szépen ment. Kivettem és kiveszem most is a részem a kisfiam neveléséből és a vele kapcsolatos teendőkből is. Ahol tudok, segítek. Szerencsére a hónap nagy részében otthon vagyok, így többet tudok segíteni, mint egy átlag apuka.
Pár hónapja megfigyeltem azt, hogy a feleségem szépen lassan megváltozott. Nyilván normális is, és elvárható, hogy most az ideje jó részét, a gondolatait a kisfiunk tölti ki, így nem lepődök meg rajta, hogy most nem mi vagyunk a középpont, vagy én vagy az igényeim. Hiába, változik az életünk, s ahogy máshol is olvastam, a gyerek megváltoztatja a párok életét. Vagy megerősíti őket, vagy taszítja. Én az utóbbit tapasztalom.
Sajnos a feleségem hónapok óta fáradt, feszült. Egyre gyakrabban vitázunk a legtriviálisabb dolgokon. Nagyon úgy érzem, hogy most egy olyan hullámvölgyben vagyunk, mint még soha. Úgy érzem, elhanyagol, nem becsül meg. Nem becsüli meg eléggé azt, amit értük teszek. Kezdem azt érezni, hogy elmúlt az a régi tűz. Hiányzik az, ami régen volt, az, hogy odabújt mellém és beszélgettük, vagy csak élveztük egymást. Hiányzik a szex, és zavaró számomra, hogy a feleségem nem igazán kívánja.
Tudtam, mikor elvettem, hogy határozott személyiség, számítottam rá, hogy lesznek később is vitáink. De most érzem azt először, hogy nem tudjuk a gondjainkat megbeszélni. Mert én bármikor felhozom a saját problémáimat, az vitává fajul, amiben a feleségem azt szűri le és vágja a fejemhez, hogy önző vagyok, nem vagyok képes megérteni a problémáit. Sokszor már úgy járok haza, hogy tudom, otthon leszek 2-3 napot a családommal. De valamiből úgyis csak vita és veszekedés lesz. Így nem vagyok boldog, ha otthon vagyok. Pedig próbálok mintaapa és férj lenni, nem járok kocsmázni, a családomnak élek, és minden mégis kevés lenne. Vajon mi lenne megoldás, merre induljak tovább?
Egy apuka
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
