Ezer éve voltam egyszer egy úgynevezett menedzsment-tréningen. Az ilyeneken változó figyelemmel vettem részt, sose akartam komolyan „vezető” lenni. De volt pár figyelemreméltó gyakorlat, amin elgondolkodtam. Bemutatnám a legemlékezetesebbet, hátha újdonság még valakinek.
A falon húztak egy egyenest, két vége volt, az egyikre ráírták egy jó nagy post-ittel: „Mindig szabad játszani”, a másik végén pedig egy másik felirat díszelgett: „Csak akkor lehet játszani, ha minden feladatot elvégeztem.” Aztán megkérték a csoport összes jelenlévőjét, hogy a képzeletbeli egyenesen az elé a pont elé álljanak, ahová a saját hozzáállásukat helyeznék. Érdekes volt látni, hogy szórt a társaság, bár az egyenes valamelyik végére (nem emlékszem, melyikre) talán csak egyvalaki mert állni – tudjuk, csoportnyomás is van a világon, ráadásul a kollégák látták, hova helyezed magad.
Ha anyám benne lett volna a csoportban, biztosan arra a végére áll, ahol csak akkor lehet játszani, ha minden feladatot elvégeztél. Világéletében ez volt a hozzáállása. Iskolai tanár volt, és nagyjából a világvégének kellett volna eljönnie, hogy ő ne teljesítsen pontosan, időre, magas minőségben. Nekem is ezt a megközelítést tanította, sose feledem a nyomorult orosz nyelvi versenyt, ahol a két csapattársam meg az iskolám kedvéért magas lázzal és szédelgős influenzával próbáltam „teljesíteni”, nehogy már ezen menjen el az eredmény. (Megnyertük. De aligha én nyújtottam kiemelkedőt aznap.)
Anyám egyet nem tanított meg se nekem, se magának. Azt, hogy van, lehet olyan helyzet, hogy akárhogy erőlködsz, nem fogynak el a feladatok, és ha örökké arra vársz az életörömökkel, hogy elfogyjanak a kötelező gyakorlatok előlük, akkor egy szép napon összecsuklasz, mint a bugylibicska, kimegy belőled minden energia és lendület, a feladatok meg ott maradnak árva magukban, jó sokáig. Anyámnak végül egy méretes porckorongsérv, majd egy év múlva egy másik kemény műtét tanította meg a leckét: amit megcsinált, az utána is hibátlan volt, de kezdett kijönni az összeszorított fogú muszájteljesítésből. Fogta és félrerakta a munkát valami „haszontalan” kedvéért, hogy utána fele annyi idő alatt csinálja meg, ami még megmaradt.
Persze, könnyű ezt mondani. Én is tudom, hogy vannak „letehetetlen” feladatok, sőt „átruházhatatlanok” is. Kisgyerekes anyaként kevesen engedhetik maguknak meg, hogy egy ideig más pelenkázzon, más csinálja a házimunkát, vagy abbahagyják a kereső tevékenységet, amit a családi meló MELLETT csinálnak, hiszen kell a pénz. Sokan ápolnak hosszan beteg hozzátartozót is, és ezt, akárcsak a gyereknevelést, nem mindig lehet átrakni valaki másra.
Csak az a bibi, hogy minél inkább elfáradsz, annál több időbe meg erőfeszítésbe kerül bármi megcsinálása, és a dolog szépen elkezdi rontani önmagát, meg az önmagadba vetett hitedet is, hiszen egyre lassabban és vacakabbul csinálod, akármennyire is tartod magad fogcsikorgatva.
És már gyerekként is gyűlöletes folyton ezt hallani:
- "Csak akkor mehetsz ki játszani, ha minden el van pakolva."
- "Nem megyünk kirándulni, muszáj takarítani, mosni meg főzni a hétvégén."
- "Amíg nem írtál meg minden leckét, addig ne is gondolj arra, hogy moziba menj!"
- "Muszáj folyton túlórázni, kisfiam, most meg túl fáradt vagyok társasozni."
- "Milyen étterem, most minden pénzt félreteszünk a felújításhoz."
- "Mindjárt, csak ezt még befejezem...."
Aztán egy szép napon felrobban az egész, a gyerek kapát-kaszát eldobva szökik el valami kétnapos hacacáréra érettségi előtt két héttel, haza se jön suli után, míg ki nem dumálta magát a haverokkal. Esetleg tizenöt évesen megfogadja, hogy na EZÉRT a büdöséletben nem érdemes felnőnie, hogy mint valami csacsinak, folyton a "jövőben" lógjon csak előtte valami nem annyira hasznos, de annál inkább élvezetes dolog.
Azon is eltűnődtem, hogy lehetne ennek a gyakorlatnak a mintájára csinálni egy másik egyenest. Az egyik végén valami ilyesmi állna: „Mikor a családom már megkapott minden igényelt figyelmet, törődhetek másokkal is”, a másik végén meg „Bármikor törődhetek másokkal is, barátokkal, új ismerősökkel, munkatársakkal, vagy akár rászoruló idegenekkel is”
No, kíváncsi volnék, itt ki hova állna.
Többektől hallottam ugyanis, hogy morgás van, ha önkénteskedne (a gyerekkel vagy a testvéreddel törődj, ne vadidegen kutyákkal…), baráti ilyen-olyan programon venne részt (engem meg moziba se vittél hónapok óta!), közösségi teret szépítene („a lakásban is lenne mit helyrehozni”). Vagy nem a mamihoz menne nyaralni, hanem túrázna inkább valahol a Zemplénben. Beiratkozna valami felnőtt-táborba, isten tudja kicsodákkal, vagy visszamenne edzeni szerda esténként, mert legénykorában szeretett ilyesmit csinálni, a kölykök meg lassan hazamennek egyedül, rég nem ovisok már.
Itt se könnyű valamiféle egyensúlyt teremteni. Annál nehezebb, minél több családtagod számít a figyelmedre-törődésedre, beleértve több kiskorút is. Tényleg visszahozhatatlan és utólag bepótolhatatlan az az első valahány év, amíg felnőnek. Tényleg rengeteg idő és energia, és azt se mondhatnánk, hogy nem élvezzük.
De ahogy egy jópofa brit írónő írta: "Hogyan tudnánk értékelni Anglia szépségét, ha csak Anglia szépségét ismerjük?"
A gyakorlati előnyeiről nem is beszélve. Van baj abban, ha évek alatt leépülnek a baráti kapcsolatok, esetleg a hosszú otthonlét alatt a munkát találni, fejlődni segítő „szakmai kapcsolatrendszer” is. Nőktől gyakran hallom azt is, hogy egyáltalán, ki se építenek ilyesmit, szaladnak haza meg az ovi elé, a fiúk meg szépen lépkednek előre a karrierjükben, na persze nem csak azért, mert a megfelelő emberekkel kávéztak meg söröztek munka után meg ilyen-olyan eseményeken. De kicsit azért mégis – és mennyivel könnyebben találnak egy ilyen háló segítségével új munkát is, ha a régi munka már nem kielégítő, vagy kiesett alóluk éppen.
Aztán egyszer majd nyugdíjba megyünk, az eddig munkára fordított órák üresen ásítanak, egyszercsak nincs kivel moziba menni, ha a kiskorú megnő, és inkább a cimbikkel menne, életünk párja meg nem ér rá, vagy pont ezt pont nem nézné annyira. A barátok-barátnők viszont évek alatt elfelejtettek minket, elkoptak, ha „nincs időm” felkiáltással sose hívtuk őket vissza, ha kerestek. Upsz. Innen nehéz visszakötözgetni ezeket a családhoz képest „gyenge”, de mégis fontosnak bizonyuló szálakat.
De hát tényleg, tényleg nincs időnk, meg tényleg muszáj elvégezni azokat a feladatokat.
Te hova állsz az egyenesen?
Vakmacska
