Mint három, továbbtanuló kamasz gyerekét egyedül nevelő anyuka, gondoltam, hogy nem lesz könnyű az idei év, de erre azért nem számítottam. A felvételi rendszerrel egyébként sem értek egyet, nem értem, hogy miért kell kitenni a gyerekeket ennek, tele vannak rettegéssel és nagyon izgulnak. De most nem erről szeretnék írni. Már az iskola kiválasztása sem egyszerű: milyen suli legyen és hol? A kamasz, 14 éves gyereked meg csak néz rád, mintha kínaiul beszélnél, nem igazán érdekli az egész. Mondhatod neki, hogy ezen múlik az életed, figyelj, dönts… de ha épp szerelmes és lusta? Tojik az egészre. Pont abban a korban vannak, amikor egész nap csak feküdnének, kezük a bokáig ér, tele vannak pattanással és elkezdi érdekelni őket, mi is van odalent. Miért érdekelné őket a továbbtanulás?
És ha végre sok-sok átbeszélgetett nap után megszüljük a szóba jöhető iskolák listáját (mert ugye nem egyet kell bejelölni, hanem négyet-ötöt), akkor jön az iskolák alaposabb szemügyre vétele. Szimpatikus? Milyen a környék? Messze van a lakhelytől? Mennyire nehéz? Mik az esélyei? Szülőik rengeteg információval. A pedagógusoktól sok támogatást nem kaptunk sajnos. Aztán tucat kitöltendő papír. És a kódok! Na, itt volt végem, este tízkor még a telephely kódokat kerestem. Azt nekem mi a jó fenének kell tudnom? Majd megtaláltam, beküldtem. Újabb szülői, majd aláírás, persze ez újabb bemenetellel járt. És még nem volt vége. Nézni kellett külön a sulikat, mikor hol van szóbeli, mert nem értesítik az emberfiát, hiába küzdött meg a kódokkal. Aztán jöttek a szóbeli felvételik, már ahol volt, és volt ugye kétszeri is. Ikrekkel tuti! Hat suliban voltunk. Vártunk az előzetes felvételi listára, ez tíz iskola nézését jelentette, szinte naponta. Hurrá! Felvették őket ide meg oda. Most még lehet változtatni a sorrenden. Ez újabb sulibamenet. A szabadság lassan el is fogy. Aztán izgulunk, hogy végül mindenki ott legyen, ahol szeretne.
Még nincs vége! A nagy fiam mindeközben főiskolára készül. Nagyban nyomom! Azt gondoltam, nála simábban mennek majd a dolgok. Volt egy kis lelkifurdalásom, amiért az ikrekkel voltam elfoglalva, és hát ugye neki is kell a segítség. Amilyen szakra menni szeretett volna, azt épp nem indították. Aztán megpróbáltuk kitalálni, mi más jöhet szóba. Neki semmihez nincs kedve, csak amit eredetileg választott. Végül csak talált valamit, regisztrált, kitöltötte, elküldte. Büszke vagyok rá. (Azért sok veszekedéssel és bosszúsággal járt, amíg idáig eljutottunk.)
Most már csak három ballagást kell túlélnem három különböző iskolában, három különböző napon. Kitartás minden továbbtanuló gyerek anyukájának! (És persze nekem is!)
Cinke
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
