21. hét
Múlt héten kedden végre eljutottunk a 20 hetes genetikai nagy ultrahang-vizsgálatra. Fél egyre kaptam időpontot, előtte vérvétel is volt, ezért egész napra szabit vettem, hiszen nem lett volna értelme két óra munkavégzésért két órát utaznom. Erre a vizsgálatra férjem is elkísért, egyrészt mondtam, ha rossz hírt kapunk, ott kell lennie mellettem, másrészt az előző terhességnél úgy jártunk, hogy olyan kedves dokit kaptunk, aki véletlenül se kapcsolta volna be a kivetítőt, amin keresztül én is láttam volna az ultrahangot, és így legalább ő (férj) látta a babát.
Nem tudom, ki találta ki, hogy a szülészeti és nőgyógyászati klinikát egy domb tetejére kell építeni, mivel szerintem a kismamák úgysem a kilátásban gyönyörködnek ott, de így legalább mindenki jól kifárad, mire felcammog (még a klinika parkolójából is egy meredek kaptatón kell felmenni). Aznap mi voltunk az utolsók, szerencsére nem volt nagy csúszás, 25 perc elteltével mehettünk is be a vizsgálóba. Ezúttal másik dokihoz volt szerencsénk, fiatalnak tűnt, névről ismertem, szakmailag jónak tartják, de a folyosón nem volt a kismamák kedvence. Elég szófukar volt, csupán a számadatokat diktálta az asszisztensnőnek, akinek így volt ideje közben Mahjonggal játszani (férjem a háta mögött állt és látta).
Mindenesetre alaposan megvizsgált az orvos, sőt, a szívnél annyira sokáig elidőzött, hogy félve, bátortalanul rákérdeztem, hogy van-e valami gond. De mondta, hogy nem lát semmilyen gondot. Amikor már úgy éreztem, hogy közeledünk a vizsgálat végéhez, megkértem, hogyha esetleg látná a nemét, akkor árulja el nekünk, de mondta, hogy sajnos nem látja, maximum tippelni tud (lány), de ez a következő ultrahangnál még változhat. Hát, ilyenek az én gyerekeim, a lányom se mutatta meg magát félidőben még. A vizsgálat végén aztán a következőt mondta az orvos:
"Hát, én most semmilyen elváltozást nem láttam, úgy tűnik, minden rendben van, de ettől még születhet a gyerek fejlődési rendellenességgel."
Hát, kösz. Ilyen egy igazi pesszimista hozzáállás. Azért mosolyogva megjegyeztem neki, hogy én ettől függetlenül most egy kicsit örülök ennek a vizsgálati eredménynek, aztán a többit meglátjuk. Jogászként értem, hogy miért mondta, amit mondott, de belegondoltam, hogy ha ezt az első terhességem alatt hallom, hát az biztos, hogy nem lettek volna a mondatától nyugodt éjszakáim! De valahogy most képes vagyok felülemelkedni azon, hogy folyamatosan azon aggódjak, hogy még mi történhet velünk, mert különben bediliznék. Nyugtatom magam azzal, hogy eddig problémát sehol, senki nem talált, az előző terhességem is problémamentes volt, a szülésem is az volt, bár császár lett belőle, és most sincsen semmi tünetem.
Végre eljutottam abba a nyugalmi állapotba, ami az előző terhességemet is jellemezte ebben az időszakban, és amire már úgy vágytam. Baba mocorgását már lehet kívülről is érzékelni, se hányingerem, se savasodásom, se túlzott fáradékonyságom nincs, és az utóbbi heteim mozgását kissé megnehezítő szalagnyúlás miatti fájdalom is abbamaradt (volt, hogy 4 percig tartott, mire a 4. emeletről levánszorogtam, mert a jobb oldalon annyira nyúltak a szalagok lent). Így ebben a jó, és ilyenkor „áldottnak” tűnő állapotban jött el az Anyák Napja.
Bevallom, nekem Anyák napja mindig is az egyik legkedvesebb ünnepem volt, már gyerekként is. Szerencsés vagyok, anyukámmal a cirkuszaink ellenére jó és kifejezetten szoros a kapcsolatom, és tudom, hogy mindig, mindenben számíthatok rá. Gyerekként sokszor csináltunk valami különleges ajándékot húgommal neki, amivel kedveskedhettünk ezen a napon. Sajnos idén nem volt időm valami különlegeset kitalálni, ezért hortenziát vettem neki, hogy kiültethesse a kertbe.
A lányom nagyon édes volt, kedden készítették el az ajándékot a bölcsiben, és ő onnantól kezdve minden délután oda akarta nekem adni. Pénteken végre megtehette, és ez annyira tetszett neki, hogy valahányszor hétvégén észrevette a lakásban a kis remekművét, újra és újra elővette, hogy átadja nekem Anyák napja alkalmából. Férjem persze nem szervezte jól a hétvégét, mert vasárnap délelőtt eszmélt rá, hogy nekem nem vettek a lánnyal virágot, ezért elvonult megbeszélni a lányunkkal, hogy ők akkor most elmennek boltba, hoznak ennivalót meg vesznek nekem virágot titokban. Hajni boldogan szaladt hozzám a következő percben:
- Anya, képzeld, Apával elmegyünk boltba virágot venni neked!
Azt hiszem, még van mit tanítani neki azon, hogy mit jelent a titok és az, hogy nem mondunk el másoknak bizonyos dolgokat.
Amióta nekem is van gyerekem, azóta pedig mindig elgondolkozom, hogy mit is jelent nekem az anyaság, mit jelent számomra anyukám, nagymamáim, és mit jelent az, hogy most már nekem is gyerekem van. Szívből örülök neki és hálás vagyok a Sorsnak vagy a Jóistennek, hogy megélhetem az anyaságot. Én a terhességet is egyfajta csodaként élem és éltem meg. Nyilván biológiai tanulmányaimból pontosan tisztában voltam azzal, hogy hogyan fejlődik a zigóta, majd embrió, végül magzat az anyaméhben, és nyilván ez a világ legtermészetesebb dolga, hiszen így szaporodunk és sokasodunk, de teljesen más megélni azt, hogy a SAJÁT testemmel történik mindez. Hogy az én testem a tudatom nélkül is tudja, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy táplálja ezt a kis emberpalántát, hogy otthont és meleg keltető-fészket biztosítson számára.
De nem csak ezt jelenti nekem az anyaság. Anyaként az egész testemet és lelkemet, a lényemet, az énemet igyekszem adni a gyerekemnek. Amíg meg nem született a lányom, tényleg nem tudtam, mi az az igazi, feltétel nélküli, megkérdőjelezhetetlen szeretet. Persze, szeretem a férjemet, anyukámat, apukámat, testvéremet, családomat, de a lányom iránt érzett szeretetem semmihez nem fogható. Igyekszem őt óvni, tanítani, terelni, gondozni, nevelni. Volt nemrég egy írás arról, hogy mi itt Európában úgy neveljük a gyerekeinket, hogy ők majd boldogok legyenek felnőtt korukban. Nem hiszem, hogy a lányom felnőttkori boldogsága rajtam állna. A gyerekkori boldogsága igen, ezt igyekszem is a saját eszközeimmel és képességeimmel megadni neki, alapvetően a férjemmel együtt egy önálló, kiegyensúlyozott, független felnőttet igyekszünk nevelni belőle, aki majd képes lesz megtalálni a helyét ebben a zűrzavaros nagyvilágban.
Persze én is hibázok. Sokszor. Türelmetlen vagyok, nem jó megoldást választok a problémára, bosszús és mérges tudok lenni rá, aminek időnként hangot is adok. De ha egy ölelésre, jó szóra, puszira vágyik, arra van szüksége, akkor igyekszem mindent félretenni, hogy megadjam neki, mert elcsépelten hangzik, de tényleg a szeretetem az, ami végtelen és kifogyhatatlan (ellentétben a türelmemmel), és talán ez a legnagyobb útravaló, amit adhatok neki az életben.
Most pedig már félúton járok a következő picikével. Már csak 4 és fél hónap van hátra!
Gitta
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
