- Szia, szívem, pénteken jön a Mama a gyerekekhez, itt alszik.

- Oké…  Az asztalos volt kint?

- Igen, minden rendben.  Vettem mozijegyet. Az Üvegtigrisre.

- Naaaa, és kivel mégy?

- Nemtom, arra gondoltam, hogy közzé teszem a Facebookon, aztán aki vár rám a főtéren, azzal megyek…  Naná, hogy veled.

- Robbanjál már ki a fürdőből, én is szeretnék elkészülni!  Basszus, leizzadok ebben a párás melegben, mire kisminkelem magam. Rohadt égésnyomok, az életben nem fognak elmúlni. Most tegyek fel alapozót, vagy hagyjam a francba?

- Úgy úúútálom ezt a dzsekit, de a bőrkabátomban fáznék.

- Mért nem veszed fel a szövetkabátodat?

- Ja, tényleg, mondasz valamit…

- Gyalog megyünk?

- Gyalog hát! Ráérünk.

- Rá, persze, csak induljunk már! El fogunk késni.

Jé, amikor általánosba jártam, akkor volt divat a fekete leggings. Csak akkor sztrecsnadrágnak hívtuk. És nem jártunk plázákba mozizni…

- Naaa, most mért taszigálsz??

- Nyugi, húzódjál jobbra.

Akkor veszem észre, hogy a bejárat előtti placcon részeg faszik szólongatják a járókelőket. Elsősorban a leggingszes lányokat. Kikerüljük őket, bemegyünk a forgóajtón.

- Most kit hívsz?

- Beszólok az őrsre, hogy küldjenek egy járőrautót.

Nézegetem a bizsukat, illetve csak úgy teszek – minek is nézegetném, úgyse tudnám hordani amelyik megtetszik, mert a gyerekek rögtön rávetnék magukat -, igazából bambulok és azon jár az eszem, hogy mér’ van az, hogy az én férjem még ilyenkor is „dolgozik”!? Zsebébe csúsztatja a mobilt, elhalad mellettem, úgy teszek, mint aki nem veszi észre. Visszafordul.

- Mehetünk?

- Aha.

Két emelettel feljebb lassítok az egyik kedvenc táskaboltomnál.

- Megnézem, jó? – biccentek a butik felé és ezzel egy időben be is lépek a zsebkendőnyi üzletbe.

- Minek? Nem vásárolni jöttünk… Annyi táskád van már, és különben is, el fogunk késni.

Elhúzom a számat:

- Veled együtt szerettem volna nézelődni, és különben is, a yardra beszólni volt idő… - puffogok, majd villámgyorsan felmérem a terepet és el is hagyom. Arcomról  a durca a mozi előterében se olvad le.

- Ha egész este ezt akarod csinálni, én még most sarkon fordulok és hazamegyek!

Nem szólok egy szót se, lerogyok egy hedrencsre. Milyen béna egy bútorzat, állapítom meg magamban, ezen normálisan ülni nem lehet, vajon a fiatalok heverésznek rajta? Körbenézek és rájövök, hogy igen, ez már így szokás. Alighanem öregszem. Férjem, ahogy ígérte, sarkon fordul. Két kirakattal arrébb megáll, visszajön.

- Mondjad, milyen üccsit kérsz a kukoricádhoz, te, Szarosegér?

Vigyorog. Én is. Szarosegér vagyok, tehát jóban vagyunk.

A terem kong, mi vagyunk az elsők. Elhelyezkedünk. Szállingóznak az emberek, feléig se telik meg a nézőtér, a világítás elhalványul. Kevés a reklám, hamar kezdődik a film, örülünk.

Vigyorgunk, röhögünk, egymás kezét szorongatjuk, egymás fülébe sugdosunk. Megeszi a kukoricát, amit én már nem bírok.

Hazafelé a poénokat ismételgetjük. Összehasonlítjuk az előző két résszel. Megállítom a táskásnál. A rácson keresztül bökök az egyik ridikül felé: – Tudd meg, hogy ez tetszett a legjobban! – mondom nevetve, és már húzom is tovább. Úgy terveztük, hogy mozi után beülünk valahová egy koktélra, de egyikünknek sincs kedve. Jobban esik a séta a hidegben. A gyerekekre gondolunk, hogy vajon rendben elaludtak-e? Röhögcsélünk még, látszik a leheletünk a hideg éjszakában. Aztán a ház elé érve elcsendesedünk, kulcsért kotorászunk a zsebünkben. Ennyi volt a kimenő.

Másnap indulnánk vidékre, a férjemnek még dolga van a városban: amíg elintézi, összepakolom a fiúk cuccait. Útra készen vagyunk, befut ő is… és felém nyújtja  a táskát. – Használd egészséggel! – teszi hozzá. Nem cifrázza, nem szokta, csak vigyorog és azzal a lendülettel már neki is lát lecipelni a cuccokat az autóba.

MsPoppy