Mindannyiunknak megvannak a gyerekkori emlékei, amiket az ünnepekhez kötünk, amik az ünnepekhez kötnek minket. Lehet valami generációs minta ezeknek a megélésében, apukám például mindig szomorú volt karácsonykor. Az egyik ilyen szentestén például lement telefonálni a közeli fülkébe, és reggelig nem került elő. Akkor is a konyhaasztal alatt találtuk meg, ahol bujkált előlünk, vagy a karácsony elől, a fene tudja, nem mondta meg. Ez élesen él bennem, pedig jó régen volt, abból is látszik, hogy telefonfülkéből, kettessel telefonáltunk még abban az időben. De olyan, mintha tegnap történt volna. Ezért aztán biztos, ami biztos, én is mindig végigkesergem az év végét. Bennem maradt ösztönszinten.
Viszont amióta gyerekeim vannak, nehezített pálya ez az elvonulás. Egyszerű a képlet. A gyerekek miatt már nem bujkálhatok az asztal alatt. Elkezdem sajnálni őket, hogy nekik ilyen anyjuk van. Ezt évről évre rettenetes ajándékokkal is próbálom kompenzálni, tavaly még lépegető és ugató kutya is volt, a Morzsa. December huszonhatodikára aztán elfogy a szufla belőlem. A fiam az apukájánál, a kislányom és én maradunk, minden elköltött pénzünkkel. Átjárunk anyukámhoz a két ünnep között a hagyományostól mindenképpen szögesen eltérő fogásokat enni. Hiányzik a nagyszüleim régen volt, házi orosz hússalátája, és hogy lássam őket Metaxával koccintani a féltett bútoraikat végigülve. Hiányzik az ünnep, a törölközővel letakart letakargatott nagypolgári kanapén.
Megrögzötten programokat csinálunk az ünnepek alatt. Amíg a lányom totyogó volt, eljártunk sétálgatni Budapesten, a környékünkön ilyenkor. Megnéztük a sarkon, a Turul szobor mellett felállított Betlehemet, az arctalan kisbabát gyolcsba tekerve, ahogy magasodik fölötte az a hatalmas madár. A karácsonyi vásárt is mindig bejártuk, ott kerülgetni kell az embereket, nem éreztük magányosnak magunkat. Volt egy zseniális hontalan fickó arra, tökéletesen játszotta az orosz akcentust, merész volt, humoros és vidám. Aztán eltelt két év, s már alig-alig beszélget, az arcán és a tekintetén látható, ahogy távolodik a világból, cigit kér, a kolbászostól ebédet kap, de már nem hangos, nem merész, és lassan láthatatlanná válik.
Az ilyesmi, végtelen csavargásainkon találtunk egyszer egy pinceszagú zsákegeret, apró szemüvegben. Egér sok ideig kedvence volt a lányomnak, ahogy ment szét az anyaga, rendre jártam a Röltexbe zsákanyagért, varrtam, foltoztam, de egér csak fogyott, fogyott. Félő volt, hogy egyszer csak egy szemüveg marad majd belőle. És amikor Egér tényleg már majdnem csak egy szemüveg volt, a kávéházban egy bácsi ráismert, megszólított minket. A felesége varrta az összes kerületi zsákegeret a rendszerváltás előtt, mint kiderült. Sokáig beszélgettünk a megélhetési egérvarrásról.
Ezek a séták mégiscsak életigenlő és kalandos utazások voltak! Lehet, hogy nem egy kétéves kisgyerek kitűzőjébe valóak, de elengedhetetlen részei az életnek, szembejöttek, nem tudtunk beugrani előlük az árokba. Az ünnephez kapcsolódtak, hiszen ebben az ünnepi időszakban, a karácsonyt követő napokon történt mindez, csak a szívünket melegítette jobban át, mint bármilyen konkrét ünnepi momentum.
Aztán óvodába kezdtünk járni. Igen, direkt írom így, -tünk. Már a jelentkezési lapra is odavéstem és a bemutatkozó beszélgetésen is elmondtam, hogy mi családot keresünk, mert a meglévő családunk nagyon pici, egy zsebkendőn elfér. A szerencse velünk volt, jó sorunk lett, olyan oviba járhattunk, ahol különleges kapcsolatok alakulnak a családok között, rendszeres és szoros, az óvodán kívüli életben is fontos szerepet játszó összetartás jellemezte. Nekünk több se kellett! Kihasználtunk mindent az utolsó pillanatig. A karácsonyt az óvodában egy közös reggeli éneklős hét előzte meg. Körben ülve, szülők ölében gyerekek, kisbaba, nagymama, mindenki jöhetett arra a fél órára. Egész más volt innen elindulni aztán a napi őrjöngésbe és robotba, ott zümmögtek a dalok az ember fejében délig. Ez megint olyan emlék, ami tulajdonképpen a napló piros oldalára való, díszes és szép, irigyelhetőek vagyunk tőle.
Sok szép és furcsa év, az ezekkel járó karácsonyok és más ünnepek teltek el azóta, több-kevesebb sikerrel.
Az igazi jóság, a megoldókulcs azonban csak tavaly érkezett el az életünkbe. Sok év küzdelem, rosszkedv, albérlet, kisszoba, halálok és életek után, végre lett egy százéves vályogházunk! Saját kertünk, mérgező tiszafákkal, rózsalugassal, ízetlen szilvával, érik a szőlő és bodor a levele, van hét dundi nyuszi a hátsó kertben, kiskutya, kiscica, kedves szomszédok, dudva, muhar, gaz, pár nem termő almafa és egy kidőlt-bedőlt kerítés. De mindez végre a sajátunk. És itt pedig pont a karácsony volt az első, ami a berendezkedés után kipróbáltunk az új házban. Szerethető volt, jó emlék maradt.
És most, ezzel az optimizmussal vágok majd bele az idei karácsonyba is! Vidéki, helyben sétálgatós, mindenkit ismerős, forró teás ünnepek. Ígérem, vidám leszek! Ezzel már jó emlékeket adok majd a gyerekeknek, hogy nekik is legyen miből dolgozniuk majd felnőttként.
És ti? Nálatok milyennek ígérkezik az év vége?
