Al Pacinóval mostanság annyira tele lett a bulvármédia, hogy még nekem is jutott belőle, pedig sose olvasok ilyesmit. Nem ragoznám túl, nyilván más is olvasta, és naná hogy nyolcvanon felül gyereket csinálni olyan extrémsport, amire felkapja az ember a fejét, ha az illető még híres is, akkor meg pláne.
A színésznek először is innen gratulálok: nyolcvanegykét évesen fickósnak lenni sokkal jobb dolog, mint bávatagon, testileg-lelkileg ellaposodva, kiürülve bámulni a tévét az öregek otthonában, és napi tizennyolc órában ragozni, milyen orvosi kezelésre van szükség milyen tünetek miatt. És hát a becsajozás tárgya, istenkém, aranyásók voltak-vannak-lesznek. Bizonyos esetekben rajongók is akadnak, akiknél az illető csillogó személyisége kellőképp ellensúlyozza a viharvert-megviselt külsőt, és anyagi érdek nincs is a lelkesedés mögött. Magánügy, míg minden fél viszonylag ép eszénél van, és van valami fogalma, hogy mi történik, és mik a kockázatok.
A gyerek az más ügy, neki nem osztottak lapot. Vele nagyjából hány éves korunkig etikus ilyet megtenni? Mi az, ami ellensúlyozza a tényt, hogy nagyobb a valószínűsége, hogy nem látjuk teljesen felnőttként, mint hogy de? Mert bizonyos kor után azért kevesen maradnak még mozogni képes figuraként az élet nevű sakktáblán.
A fiúknál vannak inkább az extrém lehetőségek – a lányok szavatossága e téren hamarabb lejár, akkor is, ha statisztikailag a legtöbb országban ők lesznek hosszabb életűek.
Valahol a negyvenharmadik meg az ötvenötödik életév közt a teherbe esési esély durván lecsökken, majdnem a nullához. Van, aki menstruál még rendszeresen ötvenkét évesen. Van, akinél negyvenhét évesen rendszertelen vérzés tapasztalható, aztán megmozdul a „klimax”, és rúgni kezd. De ha a béranyaságot nem keverjük ide, akkor a nők termékenysége innentől nagyjából megszűnik – annak a kockázatával együtt, hogy mondjuk hatvanévesen gyerekük szülessen.
De már negyvenöt évesen se rózsásak az esélyek, nem úgy a férfiak nagy részének.
Ha ehhez hozzáadunk egy életközépi megreccsenést, egy válást, egy legalább tíz évvel fiatalabb második vagy sokadik társat, akkor hirtelen megugrik annak az esélye, hogy legalább az egyik szülő kissé vagy nagyon túlkoros legyen a szülői értekezleten és kissé vagy nagyon kilógjon a harmincas-koranegyvenes apukák-anyukák közül.
Hogy „nagypapinak” nézze a napközis Gizi néni is, aki maga is túlvan rég a nyugdíjkorhatáron, csak volt egy devizahitel, és még muszáj dolgozni.
De sokadik gyerekként is meglehet az élmény a legnagyobb lánynak is, hogy a babakocsis húgát tologatva rászólnak: ejnye, ilyen fiatalon!
Bárki, aki erre adja a fejét, sose az elejét nézze. Bár szerintem az ötven nem feltétlenül az új harminc, de nagy a valószínűsége, hogy semmi gond és látnivaló az elején. Negyvenes újanyaként vagy ötvenes (hatvanas meg jajkisemeremmondani) apaként. Még tele energiával, az újrakezdés lelkesedésével, esetleg a sokadik gyerek tapasztalatával. Esetleg életpályánk anyagi csúcsán, a siker magabiztosságával és a jólét kipárnázott kényelmével. A jól karban tartott ezüsthátúak egy ideig még vígan rollereznek-tollasoznak-fociznak a kölökkel, az erős negyvenes anyák még simán tudnak kuporogni az ovisszéken, másznak fel a játszóházi gumicsúszda tetejére és a többi.
Csak kell gondolni arra is, hogy a most megszületett gyerek egyszer nagyszájú tizenöt-tizenhét éves kamasz lesz, mikor mi betöltjük a….uramisten, ötvennyolcat, hatvankettőt, hetvenet, hetvenötöt. És odavágja esetleg egy vita hevében: vén trottyok. Mit tudtok ti rólunk.
És különben is, a Márk anyja simán elmegy vele a koncertre meg mindenfelé, azt hiszik, a nővére. Nekem meg azt mondták az edzésen:
megint a tatád jött eléd kocsival?
Vagy csak még mindig látástól mikulásig kell tolni hatvanöt évesen, semmi visszavonulós pihenés, mert a későnjövőt felvették a fizetős középiskolába, és az egyetemre is kéne még egy nagyobb összeg. Csak a kedvéért meg kell tanulni, meg kell ismerni egy rakás mindent, amit saját érdeklődésből már nem tanulnánk meg (mondjuk: ez pont fiatalon tarthat)
Vagy kiderül, hogy valami egészségügyi gond van, genetikai kockázat, vonogatja a vállát az orvos, te meg nem tudsz szabadulni a gondolattól, hogy lehet azért, mert közel se vagy már húszéves. Felelőtlen voltál-e, mikor még bevállaltad?
Az esetleges nagytesó ugyanúgy lehet áldás, mint átok, függően a korábbi válás hangulatától és kimenetelétől. Lehet a legjobb haver, Aki Akkor Is Megérti, Amikor Anya Sem, lehet megbízható támogató és szórakoztató közeli családtag, megnyugtató a puszta léte (jaj, ha velem történik valami) de irigy-ellenséges is: persze, úgyis minden a Dórikának jut, figyelem, pénz, nekem meg tojik a fejemre, mert jaj az én anyám az nem a Kriszta, peeersze, ha nem jön a Kriszta, talán el se váltak volna.
És a másik oldalon ott áll az élet, az egyedi, a megismételhetetlen, amikor már a szülővé válás lehetséges életkorának határán megszületik egy Psota Irén, egy T.S. Eliot, egy Richard Wagner. De nem kell híresnek lenni ahhoz, hogy az „átlagtól eltérő” idős szülői mintával álljon elő valaki. A Quora-n találtam az alábbi történetet: „amikor én megszülettem, anyám 23 éves volt, apám 54. Minden délután hazajött a munkából, letett mindent a kezéből és csak velem foglalkozott vacsoraidőig. Aztán elváltak, anyám elvitt magával, de apámat annyira hiányoltam, hogy ő több amerikai államot átautózott a kedvemért egyedül. Nyáron megint anyámnál lettem volna, de ő az új pasijával foglalkozott, és apa megint a kocsiba ült a kedvemért. Tízévesen a szülinapomra elvitt repülni egy kisrepülőgépen, pedig alapjában véve nem szeretett már repülni, csak ő tudja, mibe került megszervezni. Ő volt a szuperhősöm: tőle tanultam lőni, horgászni, előre tervezni, feltérképeztük a családfánkat. Nem tudom elmondani, mennyit jelentett nekem.”
Vakmacska
