Egy korábbi Bezzeganya klub témája volt az apaság. Beszélgessünk erről itt is!
Ideális esetben egy pár mindkét tagja boldog örömmel nézi a két csíkot a teszten, és teszik mindezt azért, mert mindketten várják, hogy szülők lehessenek. De ez nem azt jelenti, hogy egyformán is várják. A nő szervezetében a hormonváltozások automatikusan végzik az érlelést az anyaságra. A nap minden pillanatában arra emlékeztetnek a testi változások, a hányingertől a magzatmozgáson át a jóslófájásokig, hogy itt bizony gyerek, új családtag lesz hamarosan. Ez nem azt jelenti, hogy minden pillanatban rózsaszín felhőn úszik és szent Madonna-mosollyal az arcán, boldog révedezéssel gondol arra, milyen csodálatos dolog is történik vele, csak neki kézzelfoghatóan valóság a gyermek növekedése, érkezése.
Ezzel szemben a pár férfi tagja mindennek csak külső szemlélője. Neki nincs hányingere, a kívánósságból csak a beszerzés hárul rá esetleg, ha szerencséje van, egy-két alkalommal érezheti a magzatmozgásokat a párja hasára tett kezével, neki nem nő meg a hasa, melle, súlya, és csak sajnálhatja őt, hogy fáj neki a fájás. Ideális esetben nagyon együttérző, de mégis kívülálló. Sőt, ez szülés után is némiképp így marad. Hisz a nő szoptat, marad otthon babát ápolni. Elvétve halljuk, leginkább csak tragédiák okán, hogy első perctől kezdve az apa a kicsi ellátója. A várandósság kilenc hónap, de egészen addig teljesen zárt egységet alkot anya és gyermeke, míg valamennyire önálló nem lesz a gyermek.
Adná magát a következtetés, hogy akkor itt apának helye nincs, de ez nem így van. Már első perctől kezdve ott a helye az apának szorosan ennek a szimbiózisnak közvetlen közelében. Az anyának és a babának is nagy szüksége van erre, és bizony elmondják a férfiak, hogy nekik is. Mégsem döccenőmentes ez az időszak. Megint csak az anyát segítik a hormonok, amik sajnos az apát távol tartják a pátjától, és tartják közel az apróságot. De ezt az apa nem érzi, hisz neki nincsenek segítő hormonváltozásai. Akkor mégis hogyan és mikor jön el végre az apák ideje?
Emlékszem, mikor tini voltam, és születtek a legfiatalabb unokatesóim, a nagybátyám mennyire odavolt a boldogságtól, és első perctől kezdve ott sertepertélt a babák körül, és ellátta őket, már amit tudott. A férjem is öltöztetett, fürdetett, tutujgatta az aprókat, hogy elmúljon a hasfájás, vagy jöjjön végre a büfi, pelenkázott, és tologatta őket a babakocsiban. Látom, hogy egyes apák magukra is kötik a csemetéjüket, és kiveszik anyuka kezéből, hogy ő is szusszanjon kicsit. Aztán később egyre jobban be tud egy apa kapcsolódni a gyermeknevelésbe, gyermekgondozásba. De mikortól kezdje? És mi az, amit mi, anyák rájuk bízunk? Ennél is fontosabb kérdés, hogy mit szeretnének az apák?
Vannak „tyúkapó” típusú férfiak, ahogy vannak „tyúkanyó” típusú nők is. De elvárható-e egy férfitől, hogy ilyen legyen? Elvárható-e, hogy élvezettel sétálgasson órákat, karján a bébivel, aki még semmiféle aktivitást nem végez, szimpátiát sem mutat iránta? Azt hiszem ez nem elvárás kérdése. Vannak anyák, akik ösztönből könnyedén beleszoknak a babagondozásba, és vannak ilyen apák is. És vannak mindkét nemből olyanok is, akiknek ez erőfeszítést igényel, és akiknek tanulni kell, mert nem jön zsigerből. Azért a nők előtt vannak anyaminták, gyakoroltak kislány korukban a babázással. Mindezt kevés férfiról tudjuk elmondani. Az a férfi is, aki teljes családban nőtt fel, többnyire azt látta, hogy a nő feladata a gyerekellátás. Vele is csak már „értelmes korában” kezdett el foglalkozni az apja. Tehát a társadalmi elvárás is afelé mutat, hogy majd ha már beszélni lehet vele, vagy focizni, vagy sakkozni, vagy tanulni, majd akkor jön el az apa ideje. Addig azonban csak talicskázza haza a pénzt, hogy az anya el tudja látni minden földi jóval az utódot.
Egyes apák jól megvannak ezzel. Mások már a szülőszobán is aktívan részt vesznek a szülőségben. Egyetértés a szülők között csak akkor lesz, ha erről is beszélnek. Ha egy apa fél megfogni is a nyakló-nyeklő háromkilóst, de nyitott a babázásra, segíthetünk neki. De valljuk meg, mi is tartunk tőle eleinte, de valakinek meg kell fogni, fel kell öltöztetni, meg kell fürdetni, stb. Ha nem kizárjuk az apát, hanem bátorítjuk, a magunk dolgát könnyítjük meg. Amikor azt hallom, hogy az én párom nem segít nekem semmiben, ott mindig elgondolkodom azon, hogy nincs-e egy korai távoltartás a háttérben. És még egy fontos dolog. Ahol a szülők egyetértésben, közösen gyerekeznek a kezdetektől, ott nagyobb a megértés is a másik fél iránt.
Mi, anyukák, várjuk, hogy az apák ott álljanak mellettünk az első pillanattól kezdve. Hisz közös elhatározás volt a gyermek. Szeretnénk közösen nevelni. Ti, apukák, mit szeretnétek?
nagycsaládos
U.i. …és arról nem is beszéltünk, hogy az elvált szülők apukáival mi van, sőt, a nagyapókról se ejtettem szót. Majd legközelebb.
Olvass még az apaságról!
Nem egyedül neveled a gyermekedet!
Minden ötödik apuka átvállalná a szülést
Ez a gyerek márpedig nem lesz Bendegúz!
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
