Örömmel tudatjuk, hogy Gabi tegnap éjszaka megszületett. Gabi egészséges, gyönyörű gyerek. Nem teszünk ki képet róla. Sem a Facebookra, sem más közösségi oldalra. Nem tettük közzé azt sem, amikor megfogant, nem közöltük az első vagy akárhányadik ultrahangos felvételét sem. Nem tettük, mert ezeket az eseményeket a legszentebb és a legintimebb pillanatokként kezeltük.
A kismamákat mérhetetlen szeretet és gondoskodás veszi körül: féltjük, óvjuk őket, testileg és lelkileg egyaránt. Tudjuk, hogy érzékenyek, érezzük, hogy óvatosan kell megszólítanunk őket. Tapintattal, türelemmel. Ezt én is megkaptam, és köszönöm. De amíg kismama nem lettem, a lelkemnek (és gyakran a testemnek is) igen erősnek kellett lennie. Nemcsak a meddőségi vizsgálatokról, a vacak egészségügyi ellátásról, a félrekezelésekről van szó. Nem is a súlyos pénzekről beszélek, amit a magánorvosoknak fizettünk ki, sőt, azt az elvesztegetett időt sem bánom, ami még így is hónapról hónapra suhant el mellettünk.
A sorozatos vérvételek és egyéb diagnosztikai eljárások, vagy a gyógyszerek mellékhatásai meg sem kottyannak egy idő után. Csak úgy belecsúszol ezekbe a helyzetekbe, és onnan nézve nem furcsa vagy megterhelő, csak van. Nem éreztem magam szerencsétlennek, nem gondoltam, hogy ez egy kegyetlen csapás lenne. Tisztában voltam vele az első vizsgálattól kezdve, hogy anyáink között is sokan voltak, akik hasonló gondokkal küzdöttek, a kortársaimról pedig ne is beszéljünk, és csak szerencsésnek mondhatom magam, hogy ma már annyi mindent ki tudnak vizsgálni és meg tudnak oldani az orvosok.
Nem kértem volna semmi mást, sem varázsütésre történő megoldást, sem gyorsabb eljárást, sem jószerencsét, semmit, csak tapintatot. Elmondhatatlan hálát érzek azok iránt a mit sem sejtők iránt, akik nem kérdezték meg, hogy mikor jön a baba, és nem tudatták velem, hogy kifutok az időből. Köszönöm a tapintatot azoktól, akik nem éreztették velem, hogy egy nő számára harminc felett nincs más út, csak a gyerekszülés. Örömteli volt az a felismerés is, hogy gyakran a legközelebbi barátok azok, akik nem akarnak a hálószobánkba bekukkantani.
Eltelt egy év, aztán kettő, s közben (újra) felismertem, hogy nem homokra építettem a váramat. A kapcsolatunk a férjemmel mit sem változott, sőt, ha lehet, még erősebb lett. Ő volt, lett, maradt a legnagyobb szövetségesem. Be kell vallanom valamit. Gabi, egyelőre, csak a képzeletemben létezik. Azért írtam le mindezt most, mert tudom, ha valóban a világra jön, ezek a gondolatok elszállnak majd. Soha többet nem fog érdekelni az a sok megalázás, a mindennapos szurka-piszka, kéretlen tanács, és az életemet elrendezni kívánás, amit most kapok.
De örömmel tudatjuk, hogy jól vagyunk. Köszönjük szépen, de nem félünk attól, hogy elfogy az időnk, vagy hogy soha nem lesz gyerekünk. Nem rémít meg, hogy nem lesz értelme az életünknek. Nem gondoljuk, hogy azért kellene gyereket szülnünk, hogy fontosnak érezzük magunkat, vagy hogy ne öregedjünk meg. Ha ezek a tényezők motiválnának bennünket, nem is tudom, milyen szülők lennénk majd. Az élet szép, és annyi mindent tartogat. Hiszem, hogy Gabit is.
XY
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
