Kedves Lányok, Anyukák, Asszonyok, Nagyik!
Lehet, az én történetem nem passzol a blog témáihoz, de úgy gondolom, hogy kiírom magamból a véleményemet, tapasztalataimat, hiszen burkoltan is, és még egymás előtt is szégyellve, titkolva, sokan ebben élünk. Potenciazavarok a férjünknél, párunknál.
Nem néztem utána a számoknak, nem is szeretném ezzel az időmet tölteni. Egyébként sem hiszek a statisztikákban, hiszen a valóság szerintem többszöröse a valós adatoknak (ha mindenki, akinek problémája van, elmenne orvoshoz).
Történt velem, hogy válás után lassan nyitottam a férfiak felé, találtam egy édes férfit, aki elvarázsolt. Nyilván nem vagyunk már tizenéves kamaszok, akik hetekig várnak azzal, így már kb. a második randin elkezdtük egymás testét felfedezni. Talán két hét (tíz randi) kellett hozzá, mire lekerült róla az alsó, de már sejtettem, hogy valami hiba van a gépezetben, mivel sosem éreztem az ő vágyát olyan mértékben, ahogy azt megszokta egy nő (mint a cövek!).
Kicsit húzta is az időt, olyan kifogásokkal, hogy nem kell ajtóstul rontani a házba, stb. Nah, ilyet férfitól még nem hallottam, a nagy részük úgy van kitalálva, hogy hajtja őket a vágy. Kicsit frusztrált volt a kedvesem, mert nem túl nagy férfiassággal rendelkezik, de engem nem zavart, az leginkább, hogy nem érte el a testrésze a teljesen kész állapotát. Gondoltam izgul, új kapcsolat, stb., majd alakul. Akkor volt közöttünk egy rövid aktus. Egyébként végig úgy éreztem magam, mint egy szűzlány, aki csak játszadozik, pettingel. Azt hittem nem vagyok elég ügyes, nem kíván.
Kerülte is az intim helyzeteket, terelt, vigasztalt, hogy ügyes vagyok, csak most ő fáradt, sok a dolga, sok a stressz. Bár az exem képes volt „elmenni”, igaz, félig puha szerszámmal csak. Talán egyszer próbáltuk még 3-4 hónap után, de kudarcba fulladt a dolog. Én voltam az, aki közben nyitott felé, miután már ennyi hónap után vártam, türelmesen. Kimondtam, ami ő nem tudott, nagyon finoman, de határozottan: merevedési zavar (amúgy igen, az!).
Tagadott, viccelt, magyarázkodott, neki állt feljebb. De olyan agyafúrt volt és meggyőző, hogy beletörődtem. És maradt így minden, még kb. négy hónapig, aztán vége lett. Nem ezért! Más oka volt, én így is szerettem őt, sőt, a mai napig szeretem.
Kedves nőtársak! Biztos sokan vagytok hasonló helyzetben! A férfiak nagy részét érinti ez a probléma, és sajnos ott is marad ez a gond a hálószobában. Nem beszélik meg, tagadásban élnek, ahogy mi, tűrünk, csendben. Tudom, hogy férfibüszkeség. Tudom, hogy kényes téma és enélkül majd úgy hiszik, hogy nem tekintünk rájuk férfiként (dehogynem! imádom, szeretem, tisztelem őt, az exem!). Tudom, hogy ciki elmenni urológushoz, de van úgy, tudok olyanról, hogy csak egy vérvételre volt szükség, ahol is kiderült, hogy túl sűrű a vére, kapott egy gyógyszert, és azóta minden rendben.
Egyáltalán milyen ember az, aki ilyen mértékben nem tudja félretenni a büszkeségét, nem szereti, nem bízik ennyire a saját feleségében, párjában hogy közösen, együtt megoldják ezt a helyzetet? Persze retteg, hogy azt mondja neki az orvos, hogy többet nem tud már teljesíteni. És akkor....
Vannak egyéb módszerek, eszközök, amivel ki lehet egészíteni az együttléteket. Miért vagytok fiúk ilyenek? És mi miért tűrjük? Úgy vettem észre, ahogy szakítás után megnyíltam ebben a témában távolabbi barátaimnak is, rokonoknak (persze az exem személyét nem kiadva senkinek), hogy majdnem minden kapcsolatban ott van ez a mumus és tűrnek, szenvednek a nők.
Azóta nincs senkim. Egyrészt, mert őt szeretem. Másrészt vannak most más dolgok, amikkel foglalkozom. De valahol azért bennem van a félsz, hogy megint ilyen párt találok, akkor vajon meg tudjuk-e oldani?
A tanulság: talán én sem viselkedtem eléggé finoman, eleinte kedvesen, szépen próbáltam csábítani, próbáltam beszélni róla párszor, igyekeztem annyira leplezni a csalódottságomat (nem a teljesítményében, hanem abban, hogy nem keresi a megoldást), amennyire csak lehet. Eltelt így 8 hónap. Két próbálkozás. Inkább másfél. Összesen nem volt tíz perc a kettő. Tagadás, magyarázkodás, viccelődés. Azt hiszem, higgadtan, kedvesen le kellett volna ültetni, a szemébe nézni mélyen, és nagyon finoman megbeszélni, kimondani. Egyszer beszéltünk róla telefonon, miután levélben megírtam neki ezt, finoman még az elején. Én sem tudtam akkor, hogy hogy kezeljem ezt. Azóta már sejtem. Annyira sajnálom. Őt is és magamat is. Azóta sincs szerintem senkije, mert így hogy...? Ki fogja annyira szeretni, hogy ennyi ideig kitart mellette anélkül?
Fiúk, ha ennyire nem bíztok a párotokban, akkor ott nem csak a potenciával van baj... Ez természetes, hogy egy jó kapcsolatban úgy kezeljük ezt, ahogy kell, ahogy szeretnétek... Nem is kell róla feltétlenül beszélni olyan sokat, gondolom, milyen kellemetlen, nehéz lehet ez nektek! Orvos, diagnózis, happy end, vagy nem, megoldás keresése. Ennyi. De nem élhetünk úgy mi sem, hogy nem vagyunk nők. Nem akarunk félrelépni, és vágyunk arra, az együttlétre. Azzal, akit szeretünk. Ez az egészséges.
J.
Ez is érdekelhet:
Miért nem mennek el a pasik prosztatavizsgálatra?
