Miért baj az, ha nem akarok gyereket szülni?

Kedves Bezzeganyák. Tudom, hogy az oldal anyákról, gyermekekről, szülés- és születéstörténetekről stb. szól, mégis oly régóta foglalkoztat a gyermektelenség gondolatköre, hogy úgy éreztem, ezt meg kell írjam. Talán azzal kéne kezdenem, hogy fiatal 20-as éveimben járó nő vagyok, mondhatni stabil párkapcsolattal, és szent meggyőződésem, hogy nem akarok gyereket.

A furcsa az egésszel kapcsolatban az, hogy eddig akárkinek beszéltem erről, mindenki meg akart győzni arról, hogy ez változni fog, legnagyobb csoda az életben, ez tesz majd teljessé, és egyébként is fiatal vagyok, bármi lehet még. Számomra kétségbeejtő, hogy mennyire elbagatellizálják és semmibe veszik egy felnőtt nő döntését, elhatározását, ezzel együtt próbálják megmásítani azt. Ezzel együtt tisztában vagyok azzal, hogy első körben valószínűleg az oldalt olvasó/író anyák többsége egyszerre hördül fel a kezdésemet olvasva, hogy ejnye, miért is nem akarom ezt. Ezért dióhéjban elmondom, hiszen minden egyes meghozott döntés mögött történések sora áll.

Az én történetemet talán azzal lehetne kezdeni, hogy bár sokszor én is elmosolyodok, ha az utcán cukorfalat babákat látok, annyira sosem érdekeltek. Sosem voltam igazi baba- és gyermekrajongó, és még ha igyekeztem például közeli rokon csemetéjével foglalkozni, 95 százalékban csúfos sikertelenség lett a vége a történetnek, ami már csak azért is kiábrándító, mert akárhogy igyekeztem, a gyerkőc az egész família összes tagjának kezében nevetett és jól érezte magát, az enyémben mindig üvöltött.

A nagyobb gyerekekkel sem igazán találtam soha a hangot, sőt, bevallom, nem tudok mit kezdeni a sok kérdéssel, az értetlenséggel és a többi gyermeki dologgal, amiket a kor előrehaladtával nyilvánvalóan a tudatuk nyílásával elhagynak. Türelmetlen vagyok az ilyesmihez. Tudom, következő felhördülés, bezzeg majd a sajátommal nem ilyen lesz. (Na, de ezt ki garantálja nekem? Honnan tudja bárki is, hogy tudok-e eléggé türelmes lenni húsz éven át?)

Mindezek után bátran ki merem jelenteni, hogy sose volt meg bennem az inger és a vágy arra, hogy gyermekem/gyermekeim legyenek. Középiskola ideje alatt jött a nagy szerelem egy csodálatos fiú személyében, vele néhány pillanatra azt éreztem, hogy el tudom képzelni, hogy mellette anyává váljak, de hát ahogy az sejthető/várható, ez a kapcsolat is előbb-utóbb véget ért, mint a tinédzser szerelmek többsége. Azóta pedig teljesen elhatárolódtam az egésztől, bár ebbe más tényezők is belejátszottak.

Ilyen tényező, hogy a családommal félig-meddig megromlott a kapcsolatom, nem találom a helyem, a mai napig tart a „család”, mint szó/fogalom újradefiniálása, ezzel együtt a saját magam meghatározása. Ki vagyok? Mi vagyok? Mi a szerepem? Néha azt érzem, hogy púp vagyok az egész világ hátán, nem érzem igazán otthon magam sehol sem, bizonytalan vagyok a világot illetően, bizonytalan vagyok a párkapcsolatom, a családom miatt.

Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok az az, hogy másmilyen életre vágyok, mint a környezetemben élők. Nem akarok beállni a sorba, nem akarom kb. ugyanazt az életutat végig járni, mint a hétköznapi emberek 90 százaléka. Mindig is vonzott a nagyvilág a sok csodájával együtt és akárhányszor lehetőségem volt megtapasztalni belőle valamit, földöntúli boldogággal töltött el. Így az a célom, hogy minél többet láthassak. Minél több kultúrát ismerhessek meg, minél változatosabb ételeket próbálhassak ki, bejárhassam a nagyvilágot.

Minden egyes nap azért dolgozok/tanulok, hogy ezt elérhessem, mert nem akarom úgy leélni az életemet, hogy dolgozok, hitelt veszünk fel, házat építünk, jönnek a porontyok, vagy tönkremegy a házasság vagy nem, a gyerekek vagy boldogan nőnek fel vagy nem (lelki sérülés mondjuk anyu miatt), de közben kell kocsi is, és mire kirepülnek, ott leszek kiüresedve (mint szinte mindenki más, akit látok), hogy basszus, most hogyan tovább.

És lehet, hogy akkor már lenne pénzem utazni, de könyörgöm, nem 60 évesen akarok megpróbálni túrázni a Skandináv hegyvidéken. (Valószínűleg nem is tudnék már, max. beülni egy szaunába.) Így végül is lehet, hogy önzőségnek hangzik, de nem biztos, hogy tudnám szeretni azt a gyerkőcöt, mivel úgy érezném, hogy elvett tőlem minden lehetőséget a boldogságom keresésében.

Aztán a másik nagyon fontos dolog, ami miatt nem tartom magam alkalmasnak erre a feladatkörre, hogy az egyetemi tanulmányaim kezdetével elindultam lefelé a lejtőn lelkileg. Sosem a mérhetetlen optimizmusomról voltam híres, de szó mi szó, depressziózus tünetekkel és gondolatokkal küzdök. Néha az egyetemi kötelezettségeim, az egyetem és a saját magam által támasztott elvárások miatt úgy magamba fordulok, hogy szinte egész nap alszom, mindig fáradt és rosszkedvű vagyok. Ezzel együtt nem vetem meg a jó italt sem. Bár nem iszom meg mindent is, nem is szoktam nagy berúgásokat csinálni, ha padlón vagyok, bár sosem sokat, de iszom. Tudom, hogy nincs feltétlenül jól ez így, sokszor tudatosan nem döntök az ivás mellett, de félek, hogyha egy nagyobb negatív hullám magával ránt, akkor nem lesz megállás, és belekerülök abba az ördögi körforgásba, amit alkoholizmusnak hívnak.

Szinte biztos vagyok benne, hogyha szülnék, olyan erősen alakulna ki bennem a szülés utáni depresszió, a vele járó öngyilkossági gondolatok, az alkoholizmus, az önsajnálat, önutálat, testképzavar (ami egyébként is van már), hogy nem biztos, hogy az a gyerek felnőtté tudna úgy válni, hogy mellette van mind a két szülője.

Tisztában vagyok azzal is, hogy ezeknek a dolgoknak a többsége tanulható, hogy miként legyünk úrrá rajta. Helyzeti előnyben vagyok saját magammal szemben, mert hajlandó vagyok beismerni, hogy probléma van velem. Mégis az elme és a lélek hatalmát senki sem tudja igazán befolyásolni, senki nem tudhatja, hogy egy olyan labilis személyből, mint amilyen vagyok, mit hozhat ki egy szülés, és az esetleges negatív hatásokat követően mire lennék képes és mire nem. Éppen ezért fáj a tény, hogy mindenki jobban akarja tudni nálam, hogy nekem mi a jó, mindenki meg akarja mondani, hogy mit tegyek, mert ők tudják mi a boldogság (mondják úgy, hogy ők is boldogtalanok).

Mindig is vágytam családra, egy helyre, ahova hazaérkezhetek, ahol megnyugodhatok, ahol szeretet ölel körbe. Félek, hogy ezek olyan luxusdolgok, amik nekem nem járnak, mert más utat akarok választani, mert érzem és tudom, hogy kevés lennék ahhoz, hogy boldog emberré és anyává válhassak. Nem akarok gyereket, mert depresszióval az egyik vállamon, az önmegvalósítás reményével pedig a másikon minden bizonnyal összetörnék, nem bírnám el azt a súlyt.

Senki nem akarhatja, hogy egy gyermek az én felelőtlenségem miatt anya nélkül nőjön fel. Talán nem is az az igazi felelőtlenség, hogy hóbortos vagyok, és nem akarok gyereket, hanem az, hogy tudom, milyen vagyok, mégis elvállalom, majd rossz vége lesz. Az igaz, hogy bármi változhat még, én is, a körülmények is, lehet, hogy képes lennék rá, de ezt senki sem tudhatja. Egy biztos, a döntéshez való jogomat senki se vitassa el, már csak azért se, mert próbálok én is mindig helyesen dönteni, csak úgy, mint mindenki más.

A sok negatív megjegyzés, sanda pillantás, megvetés után felteszem nektek a kérdést, kedves Bezzeganyák. Ti, akiknek a gyermek az igazi boldogság, és csodálatos anyák vagytok, akik mindent megtesztek a csemetéitekért, mindezt elolvasva tényleg megkövezendő és elítélendő vagyok azért, mert nem akarok gyermeket?

kismókus

Más is jár hasonló cipőben...

Soha nem akarok gyereket szülni! Közöd?!

Nem leszek rabszolga, én nem szülök gyereket!