1971-ben, alig párnapos koromban, a klinikán, ahol születtem, kilyukasztották a fülem. Anyám emlékei szerint körbejártak a csecsemős nővérek, és magától értetődően megkérdezték a kislánybabák anyukáit, hogy kérik-e a füllukasztást. Mint majdnem mindenki más, ő is rábólintott, és meg is kaptam életem első fülbevalóját, ott helyben, a kórházat már azt viselve hagytam el. Azóta is fülbevalót hordok, szinte mindig, és összességében semmi problémám nincsen azzal, hogy 1-1 lyuk van a füleimben.
De mégis, valahogy mindig zavart a dolog, hogy ezt a döntést meghozta helyettem valaki más, olyan koromban, amikor még döntésképtelen voltam, sőt, mi több: koraszülött, gyámoltalan és még csak ismerkedtem a világgal. Belém döfték a tűt, és átszúrták a fülemet arannyal, pedig egészen addig én még azt sem tudtam, mi az a fájdalom, nemhogy azt, hogy „a szépségért meg kell szenvedni”. De sírtam, és nagyon.
A mai délutánt egy barátnőmmel töltöttem, akinek hároméves kislánya már régen fülbevalóval ékeskedett, és megint elgondolkodtatott a téma. Tudom, hogy nem ritka az ilyesmi, nagyon sok kultúrában fülbevalót raknak a kislányokra, jóval mielőtt ülni tudnának, és ezt minden nap látom abban a multikulturális nagyvárosban, ahol élek.
Gyakran nézem a csecsemőket a babakocsikban, rámosolygok gombszemeikre és kis pisze orraikra, kerek arcaikra, és azon morfondírozom, hogy vajon nem elég szépek úgy önmagukban? Minek rájuk ékszert rakni? És vajon miért csinálják a szülők? Kulturális hagyományból? Vagy mert azt gondolják, hogy a csecsemő nem érez fájdalmat? (Ez nagyon nem igaz.) Meg akarják kímélni őket attól, hogy esetleg a tűktől való félelmeik miatt később egy életen át klipszes fülbevalót kelljen hordaniuk? (Erre kevés esélyt látok, manapság a tinik mindenféle testrészeiket bátran kilyukasztatják, és egyre kevesebb helyen látok klipszes fülbevalókat az üzletekben.) Avagy még egyszerűbben, talán azért, hogy egyértelmű legyen a babakocsiba kukucskálók számára, hogy kislánnyal van dolguk?
Most, hogy pici lányaim vannak, elhatároztam, hogy hagyom őket ékszerezetlenül, amíg nem kérnek fülbevalót ők maguk. Szinte biztosra veszem, hogy eljön majd a pillanat, amikor elcipelnek egy bevásárlóközpontba, ahol nagy csinnadrattával megkapják a rituális forró tűt a fülükön keresztül, amitől nagylánynak érezhetik magukat. Hogy erre mikor kerül majd sor, nem tudom. Addig is, biztos helyre elraktam a nagyiktól kapott arany fülbevalókat. Megpróbáltam elmagyarázni a felmenőknek, hogy úgy érzem, nem kell az még ilyen kicsi korban. Az arcukon láttam a csalódást és a meg nem értést. Még egy tradíció, amit megszegtem. A nagyobbik lányom kapott egy kis olcsó gyöngy karkötőt, amit büszkén hord, ahhoz nem kellett kilyukasztatnom semmijét.
Ti mit gondoltok erről? A füllyukasztás a csecsemők engedély nélküli megbélyegzése, neadjisten csonkítása, vagy ártatlan hagyomány?
Másutt
