Na, szóval matek. Hát, hogy is mondjam? Egy dolog biztos: meg lehet tanulni! Tényleg. Esküszöm. Csak hát könnyű elveszteni a fonalat. Mert itt minden számít. Minden! Ha egy pillanatra is elkalandozol, máris úgy érzed, mintha egy másik bolygón járnál. És mivel minden egymásra épül, ha egyszer elveszel benne, mindig visszaköszön majd a hiányosságod. Vagyis konkrétan megbüntet érte az élet.
Persze nem rólunk, szülőkről van szó, hiszen mi így vagy úgy, de túlvagyunk az iskolai matematikán. Legalábbis én úgy gondoltam, egy életre. Ám, mégis, a covidos digitális oktatás hőskora meghozta ezt a fantasztikusan hálás szerepet, nekem kellett tanítani a saját gyerekemet. Azóta is azt gondolom, hogy ez egy szülő-gyerek kapcsolatban valami egészen természetellenes dolog. Nem erre vagyunk kitalálva! És mindez ráadásul matekból! Brrr!
Egy nehéz nap éjszakájának átgondolkodása után aztán belevágtam. Előkaptam egy halom csomagolópapírt, gyurmát, gyöngyöt, kavicsokat, mindenféle konyhai alapanyagot, és elkezdtük. Írtunk, formáztunk, rajzoltunk, mutogattam, rakosgattam. Eleinte egész jól ment. A plüssállatokkal számoltunk: Boci kettő Almácska négy éves. Ki az idősebb? Mennyire jó lenne, ha mindig ilyen egyszerű maradna, ugye? De nem. Szintet léptünk. A második osztály hozta a nagy pofont: a százas számkör, a szorzás, a római számok, megérkezett minden nyalánkság. Éreztem, hogy a gyerekem kezd elveszni, és tudtam, hogy ha most nem kapja el a fonalat, jön a híres „én ehhez hülye vagyok” érzés.
Én még pontosan emlékszem, milyen rémes volt hetedik-nyolcadikban rettegnem attól, hogy nem sikerül összekaparnom a négyest, és akkor elúszik az álom suli. De emlékszem arra is, hogy milyen érzés volt, amikor először éreztem sikerélményt matekból. Valahogy átkattant valami és elkaptam a fonalat, szóval tudom, hogy nem lehetetlen.
Azt akartam, hogy a lányom szeresse a matekot. Hogy ne legyenek lila foltok a tudásában. De azt is éreztem, hogy én magamtól nem fogom tudni neki ezt jól megtanítani. Így aztán szakemberhez fordultam, és közben elkezdtem kutatni, miért van az, hogy még sok jó tanuló gyerek számára is a matek egy mumus. Más tantárgyakból négyes-ötösök, de a matek nem megy hármasnál jobban.
Kiderült, hogy a matekproblémák sokkal előbb kezdődnek, mint gondolnánk. Sokan már úgy kezdenek iskolába járni, hogy nem ismerik a számokat, mert az óvodában ez nem kötelező. Aztán jön az első osztály, ahol novemberig még mindig nincsenek számok, de év végére már húszig kellene profin számolni. Másodikban pedig egy szempillantás alatt ott a szorzás és az osztás. Ha az első osztályos alapok nem rögzülnek, akkor másodikban már jön a szenvedés.
A matekban szerintem az a legnagyobb nehézség-faktor, hogy egymásra épülnek. Ha az alapok hiányoznak, nagyon nehéz lesz pótolni. A másodikos anyag már óriási: százas számkör, római számok, mértékegységek. Egy kisgyereknek ez rengeteg. Ráadásul azt várják el tőlük, hogy fejben számoljanak, miközben nyáron még csak az ujjacskákon matekoztak. A szorzótábla sokaknál itt bukik meg. Ha a tízesátlépés nincs meg, nincs hova kötni a szorzást. És innen kezdődik a lemaradás spirálja.
A legjobb tanár sem tud harminc gyerekre odafigyelni. A szülőnek pedig az a legfontosabb dolga, hogy ne hagyja elveszni a fonalat. Ha a gyerek azt mondja, „én ehhez hülye vagyok”, ne hidd el neki! Senki sem reménytelen matekból. Csak éppen elvesztette a fonalat, és vissza kell találnia egy olyan ponthoz, ahol még mindent összefüggéseiben értett.
Nem csak matekból, minden tantárgynál megvan a különbség lehetősége. Vannak, akiknek zseniális tanár jut és van olyan pedagógus is, akinek az óráján még egy koffeintúltengéses mókus is elalszik. És persze, nem minden lemaradás a tanár hibája – egy álmodozó gyerek például simán elveszíti a fonalat, ha akár csak kétszer elbambul az órán. Márpedig az én gyerekeim olyan szinten tudnak elmerengeni a semmin, hogy azt egy filozófus is megirigyelné.
És valljuk be, rettenetesen nehéz egy nagylétszámos osztályban mindenkit folyamatosan a fedélzeten tartani! Egész egyszerűen kizárt küldetés. Egy kisebb, tíz-tizenöt fős csoportban még lehet esély egyéni figyelemre, de nagy létszámnál a legzseniálisabb matektanár sem képes csodát tenni. A gond ott kezdődik, ha valaki görcsösen ragaszkodik a tankönyvhöz, és minden áron le akar nyomni a gyerekek torkán olyan feladatokat, amiket talán még az egyiptomi piramisépítők is feleslegesnek tartottak volna. Alsóban például teljesen érthetetlen, miért kell kombinatorikával sokkolni a kicsiket, amikor még az is kihívás, hogy egy szöveges feladatot egyáltalán végigolvassanak anélkül, hogy elkalandoznának azon, vajon miért pont a Zsófi vett három kiló almát.
A legfontosabb, amit egy szülő tehet?
Először is: ne dőlj be annak a mondatnak, hogy „én ezt úgysem fogom megérteni”! Ha ezt hallod, kapcsolj vészjelző üzemmódba, mert innen már csak egy lépés az „én ezt sose fogom megtanulni” meg a „minek nekem matek, ha influenszer akarok lenni?”. Sok szülő egyébként pontosan ugyanezt gondolja magáról, mert az iskolás évekből mély traumaként maradt meg a szorzótábla vagy a törtek. Pedig a matek tényleg nem egy sátáni találmány, és egyáltalán nem lehetetlen megtanulni – csak hát, ha az alapok hiányoznak, akkor nagyon nehéz visszakapaszkodni.
Ha észrevesszük, hogy valami nem oké, ne várjunk a csodára. Nem várhatjuk el a tanártól, hogy egy harminc fős osztályban mindenki egyéni haladását tökéletesen nyomon kövesse. A tanárok túlterheltek, így csak a legtehetségesebb vagy a legnagyobb lemaradásban lévő gyerekek kapnak extra figyelmet. A többiek? Hát, ők csak valahogy evickélnek a jegyek tengerében. Ilyenkor mi szülők is tudunk segíteni, vagy segítséget hívni. A lényeg, hogy ha észrevesszük, hogy süllyed a hajó, azonnal foltozzuk be a legkisebb lyukacskát is, mentsük, ami menthető.
Mert valljuk be: a matekot nem mindenki fogja imádni. De ha nem is lesz belőle a gyereked kedvence, legalább ne gyűlölje meg örökre. És ha ez sikerül, már nyert ügyünk van!
