Ugyan már azt hittem, hogy kicsit sikerül nyugisabb napokat összehoznom, most pörgök igazán. OEP, posta, bank, másikbank, drogériák, hipermarket, leánybúcsú, klub, barátnő, barkácsáruház, vérvétel, esküvő, Veres, kendőt elad, mosipelust átvesz, telefonok, e-mailek... Nem tudom, mikor szervezkedtem ennyit utoljára, de őszintén meglep, hogy még nem dobta le a gép a szíjat.

Mivel az ultrahangos a fülembe ültette a bogarat, hogy szerinte előbb érkezik Ketteske, így most minden hirtelen halaszthatatlanná vált. Egy héttel előrébb hoztam a tervezett vérvételt, mivel a vércsoportvizsgálat eredménye egy hét, és tudja fene. Én nem tudom, mi volt most, de még a szokottnál is sokkal többen várakoztak csapolásra (a sorszámhúzó szerint csak negyvenheten jártak előttem, ránézésre vagy hetvenen). Némi szerencsétlenkedés után (nem fért be a labor ajtaján a babakocsi) elfoglaltam helyem a váróban, és megkezdtem az ilyenkor szokásos aktív éhgyomri rosszullevést. Körülbelül fél óra múlva már azon gondolkodtam, hogy mi a kellemetlenebb: ha bepofátlankodok merthogykismama, vagy ha elájulok 36 hetesen egy rendelőintézetben (közben Borka szilvás papucsa elfogyott, és a könyvnézegetést is megunva erőteljesen hangot adott türelmetlenségének), amikor a harmadik üres sorszámot követve egy hölgy odalépett az ablakhoz, hogy ha már azok nem tudták kivárni a sorukat, hívjanak már be engem, mert itt az ablaktalan teremben összeköhögnek valamivel.

Már zsibbadó arccal, de azért hálásan mosolyogtam rá, és megfontolt léptekkel támolyogtam be a kinyíló ajtón. A még bent várakozók láthatták, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, mivel készségesen tessékeltek az egyetlen ápolóhoz, aki szúrta a pácienseket. Borkát beállítottam, hogy lásson engem, leültem, aztán a fiatalember némi szöszmötölés után megkérdezte, hogy ki küldött hozzá. Öhm, hát nincs itt más. Ja, jó. Nézegeti a marék papíromat, mivel a vonalkód nyomtató nem működött, így kézzel írta rá mind a kilenc kémcsőre a nevem (négy tagú, hehehehe) és a TAJ-számom, ide-oda teszegette őket, fél szemmel rám-rám sandított, majd Borkára, majd feltette a hét kérdését: maga terhes? Eddig is állandóan rinyáltam a Férjnek, hogy olyan picinek látom a pocakom, így nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Leginkább pókerarccal kinyögtem egy igent, és nyújtottam felé a bal karom, hogy inkább térjünk a lényegre. Elszorított, nyomogatott, megjegyezte, hogy onnan mostanában már vettek vért, minden magyarázat nélküli igen volt a válaszom (egy héttel korábban HIV-szűrésen jártam), szúrt, szerencsére dőlt a lé, Borkát nyugtattam, közben a nem elájulásra koncentráltam, majd dolgom végeztével átfetrengtem magam a közeli heverőre, és szorítottam a bumszlit, hátha ez most nem zöldül be. Fél órával később – amikor már a kávémat szürcsölgettem – örültem, hogy ezen is túl vagyok.

Szintén hasonló felindulásból átgondoltam, hogy mi az a feltétlenül szükséges babafelszerelés, ami nélkül kellemetlenül érintene egy hirtelen kikívánkozó bébi. Arra jutottam, hogy pelus és body mindenképp kell, ezért ezekből beszereztem kettes méretet (inkább nagy legyen...), úgyhogy pucér már nem lesz. Mamafelszerelésként vettem illatmentes tusfürdőt és dezodort, valamint egy mini kiszerelésű testápoló vajat, mivel élénken él bennem, hogy előzőleg szülés után pár napig elviselhetetlenül viszketett a hasam. És inkontinencia betétet. Vásároltam még fertőtlenítőt is, mert abból sosem elég, fertőtlenítő kendőt, egy fél életre elég popsitörlőt (remélem, hamarosan ismét lesz hol gyűjtögetnem és újrafelhasználnom), kókuszvizet, még egy üveg nyírfavizet, gyógynövényeket.

A héten kétszer volt hűha, megvadult a kis drága. Egyszer hazafelé a vonaton, másodszor a barátnőm esküvőjén. Nem mondom, hogy kifejezetten fájt, de körülbelül 5 percen keresztül eszeveszetten kalimpált kezével-lábával, nyomta magát lefelé, közben pulzálásszerűen hasított a keresztcsontomba a feszegetés. Csendben hátradőltem, és a szokásos maszk-mosolyommal lélegeztem nagyokat a hasamba. Ezek lennének a jóslók?

Futólagosan átvettük a férjemmel, hogy mi fog történni, ha azelőtt indulna be a szülés, hogy használható lenne a ház. Ha nem húzódik el nagyon a vajúdás (értem ezalatt, hogy nem tart az aktív szakasz egy napnál tovább), akkor ötperces összehúzódásokkal megyünk be az Istvánba (nem, ez esetben nem kívánom a Flór Ferenc Kórházat igénybe venni), és fetrengek az autóban, amíg csak tudok (természetesen ezt is reális kereteken belül), lehetőleg már elindult gyerekkel liftezünk fel, és nem hagyunk időt az akadékoskodásra, papírmunkára. Aztán, ha simán mennek a dolgok szülés után pár órával, de legkésőbb másnap reggel megkérdeztetem a férjemmel (lehetőleg tanúk társaságában), hogy minden rendben van-e, nem vérzek-e kórosan, a pici is jól van-e, és ha ezekre pozitív a visszajelzés, akkor kikéretem a zárójelentésünket. Nem vágyom erre a huzavonára párórásan, és Anyuékhoz sem hozom olyan szívesen a kicsit, mintha már haza vinném, de inkább ez, mint megint a bent szerencsétlenkedés napokon keresztül.

Szóba került ismét, hogy Borka akkor hol legyen a szülés idején. Mivel múltkor az ultrahang alatt kiborult, korábban a szívhangfigyelő hangján is, és az elmúlt két vérvételt szinte magából kikelve tombolta végig, így eléggé úgy fest, hogy nem bírja jól, ha engem macerálnak. Anyuval fogok beszélni, hogy mi lenne, ha a férjem áthozná hozzájuk (múlt héten pár órára itt hagytam és elmondásuk szerint észre sem vette, hogy elmentem), de ma már annyi mindent zúdítottam rá a heti terveimmel kapcsolatban, hogy erre a részre még nem kívánkozott kitérni. Persze ideálisabb lenne anyósom, akinek nem kell dolgozni mennie, de úgy, hogy két hónapja nem látta az unokája (tudom, én vagyok a hülyeköcsög, hogy harmincakárhány hetesen nem teszem meg a Rákospalota-Kelenföld távot egy nap kétszer, hogy találkozzanak..), még fél órára sem hagynám szívesen kettesben őket, nem hogy esetleg 4-5-6-12 órára. Itt meg itt van az öcsém is, mamám is át tud jönni, ennyien csak elbírnak az energiáival.

Megejtettük a 37. heti találkozónkat, ahol jelen volt a bábánk és a dúlánk is. Mondtam, hogy végül is az általuk ajánlott neonatológust fogjuk hívni, valahogy megoldjuk a szállítását (a dúlánk felajánlotta, hogy ha sikerül úgy összebeszélni, akkor áthozza ő). Megbeszéltük, hogy lehetőleg ne 11-12-én szüljek, mert mindkettőjüknek programjuk van, én erre azt válaszoltam, hogy 21-ére van megérzésem – ez a bábánk által végzett hüvelyi vizsgálat alapján teljesen reális, mivel még mindig zárva vagyok, és a kis fejecske sincs annyira beékelődve, hogy ne lehessen kimozdítani. Felhívta a figyelmem rá, hogy mindenképp jó térképet rajzoljunk a hozzánk való eljutáshoz, mivel úgy érzi, hogy gyors menet lesz, szeretne kiérni. Ámen. A kérdésre, hogy van-e valami aggodalmam, kételyem, felvetettem, hogy nem igazán érzem még úgy magam, hogy mostanság szülni fogok (konkrétan Borkával a 28-30. hét körül éreztem így magam), erre azt a választ kaptam, hogy így még valószínűbb, hogy inkább tovább fog bent maradni, mint előbb kijönni (kivéve, ha a méhlepényem úgy érzi, hogy nem tudja tovább ellátni). Délelőtt még simán feldobtam a lábam a mosógépre körömlakkot lemosni.

Meglátogattuk a veresi védőnőt is. Igyekeztem nem rápörögni, mert attól úgysem lesz jobb. Őszintén szólva teljesen pozitív csalódás volt. Leírta az alapvető adataimat, majd nézegette kicsit a kiskönyvemet (megjegyezte, hogy nincs minden kitöltve, de a lényeg ott van), és elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy ki lesz a gyerekek háziorvosa. Mivel egyelőre maradnánk a pesti választott doktornőnél (ha Ketteske annyit fogja látni az orvost, mint Borka, akkor bőven belefér ennyi utazás), adott volt a kérdés, hogy ki fog hozzánk kijönni használati utasításokat adni az újszülötthöz, ha hazajöttünk a kórházból. Hátőőizé. Hozzánk neonatológus fog jönni. Csak nem otthon fogok szülni? De igen, úgy tervezzük. Nem mondom, hogy pezsgőt bontott a hír hallatán, de egyáltalán semmilyen negatív kicsengésű mondat nem hagyta el a száját, sőt, még érdeklődőnek is tűnt, beszélgettünk egy kicsit a témáról. Végül azzal búcsúzott, hogy az a lényeg, hogy mindketten egészségesek legyünk. Előtte persze még megmázsált, én pedig ajánlottam egy mérlegcserét, mert tutifix, hogy – bár anyufőztjétől kicsit elengedtem magam – nem híztam 32 nap alatt 9 kilót. Az azért nagyon látszana, és még igazán vizesedni sem kezdtem el.

Minden nap eszembe jut, hogy mi lesz, ha nem tudunk otthon szülni, mert nem lesz olyan állapotban a ház, de valahogy nem érint meg mélyen a probléma (ez inkább a Férj reszortja). Napjában többször üzenek a bentlakónak, hogy ha valamiért úgy érzi, muszáj jönnie, csak tessék, várjuk sok szeretettel – de nagyon örülnénk, ha még élvezhetnénk pár hétig ezt a szimbiózist, és a saját kis fészkünkben fogadhatnánk élete első pillanatában.

Bojszy

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?