Sok-sok vicces, bosszantó, szívszorító pillanat.

Az, amikor üvölt, és sikít, hogyha a kikészített ruha nincs sorrendbe rakva. Minden nap pontosan ugyanúgy, ugyanabban a sorrendben. Ha nem a trikó van a legtetején, kész, vége, elromlott a nap.

Az, amikor bármiféle műszaki berendezéshez úgy nyúl, mintha legalábbis ő tervezte volna.

Az, amikor egyik pillanatról a másikra elkezd vihogni, és ész nélkül szaladgálni, miközben ordít.

Az, ahogy a lábát rázza, amikor izgul.

Az, hogy akkor van béke, ha a nap katonás rendben zajlik.

Az, ahogy ha már végképp nem bírom, és rákiáltok, felsikít, aztán a saját éles hangjától megijedve a szájára tapasztott kézzel mered rám tágra nyílt szemekkel.

Az, ahogy elpusztulnék a fáradtságtól egy vele töltött nap után.

Az a rettenetes lelkiismeret-furdalás, hogy néha egyszerűen nem bírom elviselni a saját gyerekemet.

Az az igazságtalanság érzése, hogy nem lehetünk soha egy átlagos háromgyerekes család.

Az a folyamatos mérlegelés, magyarázkodás.

Az a mérhetetlen ragaszkodás, ahogy belém csimpaszkodik.

Az a végtelen bizalom, amivel hiszi, hogy én el tudom neki magyarázni a világot, hogy soha nem nevetem ki.

Az örökös kihívás, minden percben, hogy jobban megértsem, mit miért tesz, vagy fog tenni, hogy egy lépéssel előtte járhassak mindannyiunk békességének érdekében.

Az, ahogy néha rákiált másokra: "te nem az én fejemben élsz!"

Az ahogy kaszkadőrt megszégyenítő ügyességgel ugrál.

Az, hogy tizenöt betű tudással elolvassa a szerszámkatalógusban, hogy "most akkumulátoros változatban is kapható".

Az, hogy csendben megtanulta a másodikos matekot is.

Az, ahogy akar. Jó akar lenni.

Az, hogy tudom, neki jó lenni iszonyat nehéz, olyan, mint hegyeket arrébb hordani, pusztán mentális energiákkal.

Az, hogy számára a világ ijesztő, kiszámíthatatlan rengeteg, ahol a fények, zajok, bántóan élesek.

Az, hogy mások számára ő ilyen.

Az, ahogy egy osztálytársnője megkérdezte tőlem, mi baja az Ivánnak, mert vihogott, sikítozott, és teljes testében rángatózott. Izgult a karácsonyi műsor miatt...

Az én gyerekem, én szültem, emlékszem, amikor kibújt erre a világra. Félig még bennem volt, mikor már torka szakadtából ordított. Mintha tudta volna, mi vár rá. Mérhetetlenül büszke vagyok rá, és mérhetetlenül aggódom érte. Forog bennem ez a dolog, teszem a dolgom, telnek a napok, sokszor jó lenne, ha olyan sírós fajta lennék, jól kisírnám magam, és jobb lenne. Azt mondják az okosok, ez egy gyász-folyamat. Dolgozom rajta, vagy ahogy az angol mondja: work in progress, addig meg valószínűleg teleírom a blogomat ilyesmikkel.

Judit