Olvasgatva azt a blogot, sok hasonló eset történt meg sok nővel előttem.

Ami az érdekes, hogy előtte alig hallottam ilyenről. Hogy valakinek beteg a gyereke, ááá, ez csak nagy ritkán fordul elő, ne adj isten olyan beteg, hogy meg kell szakítani a terhességet, ez mindig csak az ismerősöm ismerősével történhet meg.

Hát nem.Velem, vagyis velünk is megtörtént.

A párom és én egy év kőkemény munka után babát vártuk.

Annyira örültem, hogy el se tudom mondani. Az meg, amit a férjemen láttam azt gondoltam ilyen nincs. Felszabadult volt -egyébként elég zárkózott- mindennek örült, hát...más ember lett.

Teltek a hetek, a gyerekünk szépen fejlődött, gondoltuk mi. Olvasgattam tervezgettem, és iszonyú sokat hánytam.

Nem volt egy leányálom úgy kelni, hogy tudtam, nemsokára kijön, enni úgy, hogy tudtam ,ki fog jönni belőlem, de igazság szerint nem érdekelt. Lesz egy gyerekünk:)

Aztán nem nagyon részletezem vizsgálat, ultrahang, jó AFP eredmény, a szokásos protokoll.

És eljött a 18 hetes ultrahang. Úgy mentünk oda, hogy na ma végre megtudjuk, hogy Juliska vagy Józsika:) Így neveztük el a gyerekünket, mert a névválasztás elég problémás volt:)De ez egy más téma...

 Megérkeztünk reggel, minden szép volt, jó volt. Bent a vizsgálóban meg is tudtuk, hogy kislány...örültem, a férjem is. Majd elküldött az uh-os nő, hogy sétáljak már egy kicsit mert a gyerekem még alszik, nem akar úgy fordulni, ahogy ő szeretné, hátha felkel és vizsgálhat tovább. Apuka mehet a dolgára.

Vissza mentem, bementem és jött a - ma már tudom - gyilkos hallgatás.

Hosszú néma vizsgálat után, miközben én az uh-on az alig látható gyerekemben gyönyörködtem, jött a soha nem várt, és azóta a fejemben milliószor hallott mondta: "hát édesanya baj van."

Megállt velem az idő, a világ, a szívem mindenem.

A gyerekemnek olyan fokú szívfejlődési rendellenessége van, amivel biztos, hogy nem fog tudni megszületni, életben maradni.

A föld megnyílt alattam, és a férjem sehol.

Bejött az orvosom, de akkor már üvöltöttem.

Elmondta, hogy van egy doktornő aki profi ebben, majd ő megmondja mi a pontos teendő.

Hát, végem volt. Ezt nem tudom érzékeltetni igazán jól, de megszűntem létezni.

A másnap egy szörnyű nap volt, egész nap egy kórház folyosóján ültem, várva hol egyik, hol másik orvosra, akik majd mind a tutit mondják meg. Reggel héttől délután fél ötig.Közben egy olyan ember volt, aki elmondta, hogy mi is a baj, mert a "nem operálható" és "meg fog halni"-t kb. 100szor hallottuk.

Elmondta, a kisbabánk nagyon beteg. A szülést sem biztos, hogy túléli, a későbbieket meg szinte biztos, hogy nem.

Majd Budapesten a specialista szintén elmondta ugyanezt. A kis szívéből a tüdőbe vezető ér nem volt meg, vagyis megvolt, de annyira keskeny volt, hogy nem folyt benne vér. Miután megszületik, nem tudott volna levegőt venni. Ez von maga után tüdőfejlődési rendellenességet is, és ha ez nem lett volna elég, a kis szíve a szokásos bal oldal helyett a jobb oldalon volt. Ebből elég egy is, szegény...

Nem tudom mi volt a jobb. Reménykedni abban, hogy valamit elnéztek,vagy tudni azt hogy nincs remény.

A férjemmel mindenben egyetértettünk, szerencsére, nem akarjuk ezt tovább húzni, nem akarunk olyan gyereket sem, aki még lehet, a hasamban meghal. Lehet durva, de ha ennek így kellett lennie legyen mihamarabb vége.

19 hetesen és 2 naposan búcsút vettünk a kislányunktól.

A kórházban töltött idő, hát nem volt egy leányálom. A nővérek rendesek voltak, de volt egy doki, aki hát inkább hentes volt, mint orvos.

Méhszájtágítással kezdtek és utána folyamatosan kaptam oxitocint. Mikor a második napon a méhszájamba dugott 7 lamellát(egyenként tollbetét vastagságúak) egy olyan nyílásba ami normál terhesség során zárt, az enyém is zárt volt, visítottam. Úgy kezelt mint egy babát, aminek nincs fájdalomérzete...Szörnyű volt.

Igazság szerint semmi nem fájt ennyire, mint ezeknek a pálcikáknak a le és felhelyezése. A végén 10et kaptam...

Az éjszakás doki, azóta is sokszor eszembe jut, megölelte a vállamat és azt mondta:"Ön egy hős, és csak azt tartsa szem előtt, hogy ezt egy következő egészséges babáért teszi!" És aztán eljött a péntek, és pontot tettünk a dolog végére. Nem tudok elég hálás lenni a Klinikán dolgozó nővéreknek, és főleg az akkor ott ügyeletben levő szülésznőnek. Rengeteget segített.

A mai napig nem értem miért, nem tudom mit csináltam rosszul, mit kellett volna másképp. De amit végképp nem értek, az az, hogy a többi anya, aki ilyenen ment keresztül miért nem beszél erről. Nem ciki vagy nem szégyen. Ez van. Nem tudunk mit csinálni. Ezt csak elfogadni tudjuk. Nem azt mondom, hogy így kell nekiindulni egy gyerekvárásnak, de sajnos benne van a pakliban. Két egészséges felnőttnek is lehet sajnos beteg gyereke.

Az azóta eltelt idő alatt próbáltam megérteni, hogy miért pont velünk történt ilyen vagy mi volt az oka. Fölösleges. Ebbe bele tud őrülni az ember.

Egy célunk van egy újabb terhesség és egy élő gyerek, aki szép, egészséges és tökéletes, mert ezek után csak így lehet!

Eltelt 7 hónap. Még mindig nem sikerült teherbe esnem...De nem adjuk fel. Már majdnem az anyaság kapujában álltam, de vissza kellett fordulnom, nem adhatom fel, nem adhatjuk fel.

 

Anikó

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?