A bulvársajtó hetek óta ettől volt hangos. A szalagcímekről megtudhattunk mindent András magánéletéről. „Hibáztak az orvosok?” „András többé nem élvezheti a szexet” „Alig tudtam járni utána – vallotta be András”. „Hónapok óta nem tud aktust létesíteni a megcsonkított áldozat” „Minden érintés fáj.”- zengték a lapok.

Pedig pár hónappal korábban András élete maga volt a tökély. Végre családot alapított, úszott a boldogságban. Aztán jött a hír. Kórházba kell vonulnia. Pár napról volt csak szó. Rutineljárás – mondták. Vannak ugyan kockázatok, erről alá is írattak vele egy papírt, amit sajnos nem volt módja végigböngészni. De hát addigra már úgysem volt visszaút. Az egész testét szaggatta a kín. Azt mondták itt írja alá, hát aláírta. Ha nem tette volna, az sem változtat semmin. Azután legalább haladhatott beljebb és beljebb a kórház útvesztőiben.

Persze András fel volt készülve minderre. Hónapok óta olvasgatott az eljárásról. Beszélgetett sorstársakkal. Választott egy megbízhatónak tűnő orvost is. Az orvos tarifája hallatán ugyan egy pillanatra felszaladt a szemöldöke. Kemény pénzről volt szó, egyhavi keresetéről, de aztán arra gondolt, hogy rutineljárás ide, vagy oda, ennyi pénzért már csak jobbat kap, mint mások. András ekkor még nem tudta, hogy megkezdődött kálváriája.

Utólag persze már eszébe jutott, hogy gyanúsan kevés dologról tájékoztatták előre, és nagyon magabiztos és arrogáns volt az orvos. Utólag más megvilágításba került pár, a kelleténél sokkal fájdalmasabb korábbi vizsgálat, amikről nem tudott előre, sőt, a vizsgálatok alatt sem szólt neki senki semmit. Néhány sietős mondat, illetve az orvos időbeosztásának a kényes volta miatti berendelése a nagy napon.  Mintha az egész már nem is csak róla szólna. Ez nem tetszett Andrásnak, de úgy érezte, már nem válthat. Pedig a lelke azt sugallta, nem lesznek rendben a dolgok.

De már nem. Már késő. Felesleges. Sokat fizet majd. Hagyta magát meggyőzni. Mindenki csak biztatta.  Jó lesz. Aztán nem lett. Pedig azt ígérték neki egy rutinműveleten esik majd át. Most meg a bulvársajtó is csak róla szól. Az egyetlen vigasza az volt, hogy tudta, esete egyedülálló. Ilyesmit nem mernek csak úgy megtenni senkivel. A botrány pedig lesújt az eljárást siettetőkre, a tájékoztatást elmulasztókra, a felesleges beavatkozásokat erőltetőkre. Tudta, hogy fájni fog, de egy természetes folyamat lévén minden rendben lesz – nyugtatta magát. Nem lett.

A procedúra elején megint csináltak valami elképesztőt, amiről nem tájékoztatták. Azt mondták, hogy ez hosszútávon jó lesz neki. A fájdalomcsillapítást, bár ígérték, András soha nem kapta meg. Azt mondták neki, a fájdalom a procedúra normális része, és az eredmény majd mindent elfeledtet. Azt is mondták, szedje össze magát és tűrjön.

Amikor túlesett mindenen, még mindig iszonyatos fájdalmai voltak.  Nemi szerve – melyet az újságírók oly alaposan kielemeztek – lüktetett, fájt. Egy vágás és egy hatalmas repedés szántotta végig. Kívül-belül megsérült. Műhiba? Rossz pillanatban vágott bele az orvos. Az aranykezű. A drága. Pedig a többi segítő kiabált, hogy még ne vágjon, mert nincsen készen a beteg. Az úgynevezett helyreállítás órákig tartott. Ugyancsak fájdalomcsillapítás nélkül. András remegett a kíntól. Félig öntudatlanul szenvedett. Tűrt.

A tarifát ettől függetlenül becsületesen kifizette utána. Azt mondták (vagy tán csak sugallták?) neki: mindenről ő tehet. Sajnos – erre nem emlékezett, de itt talán valami elhangzott a régi időkről is – nem volt alkalmas rá, hogy simán menjenek a dolgai. Sok minden ködbe veszett. Napokkal később is elájult a fájdalomtól. Később, mikor három hét elteltével először állt lábra segítség nélkül, már úgy érezte, átverték. Siettették. Tönkretették. Pár hónap múlva is fájt minden érintés. Képtelen volt nemi gyönyörre. Minden érintés kínozta. András nem tudta visszatartani folyó ügyeit.

A szalagcímek pedig beleharsogták az éterbe: nem volt ez így jó. Volt szó a sajtóban pénzéhségről. Ügyeleti időről. Felesleges beavatkozásokról. Kisebb-nagyobb tragikus tévedésről. Arról, hogy az orvos csak beugrott hozzá a procedúrát elintézni, és más dolga is volt máshol.  Sietett.  Bizottságok alakultak, protokollokat írtak át és újra. A parlamentben napirend előtti felszólalásban álltak ki a nemi épség fontossága mellett. Hiszen egy ember nemi szerve szent dolog! Nemi gyönyörre való képessége a létének egyik mérvadója. És aki felelős András megcsonkításáért, annak bűnhődnie kell!

András erkölcsi diadalt aratott. Aztán megszokta azt is, hogy fáj, ha szexel. Az eredmény mindenki szerint jó volt.  Mindenki azt mondta, hogy az eredmény mindenért kárpótol.  András már csak azt nem értette, hogy ha olyan jó volt, olyan könnyű, akkor miért él fájdalomban. Miért olyan nehéz önfeledten élveznie az eredményt.  Miért vannak rémálmai. Néhanapján azért elmerengett, mi lett volna, ha... Ha orvost vált, ha észreveszi a jeleket, ha nem bízik feltétel nélkül. De legalább az igazságtétel kijutott neki.

Center

Kiigazítás: Sajnos fenti összefoglalónkban nyomdai hiba miatt a főszereplő nevét tévesen tüntettük fel. A szóban forgó személy neve: Andrea. Az esetről továbbá kiderült, hogy koholmány, közönséges félrevezetés. Soha nem volt ilyen botrány. Nem szólaltak se fel, se meg prominens személyek, és az orvos továbbra is sok pénzért kevés odafigyelést nyújt. Kiderült, hogy a hasonló komplikációk amúgy is mindennaposak, azonban mivel nem András hanem Andrea nemi szervéről van szó, kutyát sem érdekelnek. A félrevezető tájékoztatásért ezúton is elnézést kérünk.