Magyarországon a 4-12 évesek 3 és fél órát ülnek a tévé előtt, amivel az első helyen vagyunk a kontinensen. Három és fél óra. Először mikor belefutottam a számba azt hittem hetente értendő és mi tagadás, nagyjából elfogadhatónak és reálisnak éreztem a számot. Aztán ráeszméltem: napi időtartamról van szó. A meglepettség nem pontosan adja vissza az érzést, ami ebben a pillanatban fogott el. Mikor? Hogy? Naponta? Ez napi két egészestés animációs film. Mikor játszanak, olvasnak, színeznek?
A mesenézés emellett természetesen nagyon sok háztartásban nem DVD nézést jelent, hanem televíziót. A magyar gyerekek a tévézés közben így naponta 15 percnyi reklámot, akarva-akaratlanul is biztosan megnéznek. A mesetévéken évente 136 ezer reklámot sugároznak nekik. A mesecsatornáknak hívott reklámcsatornáknak tehát az üzleti modellje arra épül, hogy időnként rajzfilmeket is adnak a gyerekreklámok között. Rajzfilmeket, hogy a reklámban szereplő termék még kívánatosabb legyen.
Nevelik a jövő fogyasztóit. Pörgős akciómese, aztán jöhet a pókember és a videojáték. Hétvégén vár a játszóház a zsetonokkal és az üvöltő csodamasinákkal. Várja a gyerekeket az ingerküszöb-emelés!
Sulykolom a fogyasztásra ösztönző reklámtrükkökről szóló dumáimat. Például kérdésekkel vezettem rá a gyerekeket, hogy miért nem érdemes a drágább mesefigurás külsejű terméket venni a kettő közül (Mit csinálsz majd a dobozával mikor megetted? Hát kidobom. Akkor az szemét? Persze. Kell neked mesemintás szemét?)
Szavazni leghatékonyabban mégis a távirányítóval tudunk. Én például úgy, hogy be sem hangoltam ilyen csatornákat az – amúgy is ritkán használt – készülékre. Nincs mese. Illetve van, de megválogatva és semmiképp sem reklámmal töltve.
Ti mit tesztek a reklámmérgezés ellen?
Center
Forrás
