Az alábbi írás, az események folyamatában íródott, ennek köszönhetően kissé zaklatott, de hűen tükrözi az aktuális lelki állapotomat. Meglehetős őszinteséggel próbáltam leírni azt a dilemmát, amin átmentünk. Az abortusz kapcsán többnyire általánosságban folyik a vita, ezért szerettem volna a  történetemen keresztül megmutatni, hogy azok, akik ilyen döntési helyzetbe kerülnek, maguk is emberek. Ugyanolyanok, mint akik a blogra írnak, kommentelnek. Vannak okaik, indokaik, félelmeik, felelősségérzetük, és az ab kérdése nem pusztán a felelőtlen tinédzsereknél vagy a fogamzásgátlást így helyettesítőknél merülhet fel, hanem átlagos, hétköznapi, jóravaló családoknál is. Bárkinél.

Anya vagyok. Már több mint 12 éve. Szeretek anya lenni. És most mégsem tudom, akarok-e még egyszer az lenni.

Két hete volt, hogy belém hasított a felismerés, talán terhes vagyok. Megint? De hogyan? És miért? Védekeztünk, hiszen nem, nem és nem akarunk gyereket! A fejemben kavarogtak a gondolatok és reménykedtem. Reménykedtem, hogy csak késik – van ilyen, másnál, miért ne lehetne nálam is?

Eltelt egy nap, eltelt két nap, harmadik nap vettem egy tesztet. Olyan ideges voltam, mint egy tini, aki bajba került.  Egész éjjel csak forgolódtam, nem tudtam szabadulni a gondolattól, a félelemtől, hogy terhes lehetek. Reggel elvégeztem a tesztet. Egy csík, szuper, a kő legördült, de amikor készültem kivinni, mintha egy nagyon halvány második csík is lett volna. Nem, az nem lehet. Ez nem történhet meg. Pont velem. Miért pont velem?

Este elmondtam a férjemnek a gyanúm. Hihetetlen mennyiségű feszültség szabadult ki belőlem. Zokogtam. Nem akartam ezt az egészet. Azzal biztattam magunkat, hogy még mindig lehet, hogy tévedés az egész. Hogy valami más bajom van. Hogy mondjuk korai klimaxom van, bármi más, ami vérzéskimaradást okoz, és a csík nem is csík volt. Volt pillanat, amikor azt kívántam, hogy bárcsak beteg lennék és nem terhes. Nyilván nem gondoltam komolyan, de pánikba estem.

Annak, aki évek óta gyerekre vár nehéz lehet ezt megérteni. Sokat gondoltam rájuk. A legjobb barátnőmre, akinek sosem születhetett második gyereke, egy másik barátnőmre, akik évek óta próbálkoznak, küzdenek. Ismerem a fájdalmukat, ismerem a szomorúságukat, ismerem a küzdelmeiket. Persze az én helyzetem semmit sem változtat az övékén. Hogy milyen rohadt igazságtalan az élet. Hogy rengetegen nagyon sok mindent megtesznek, hogy gyerekük lehessen, én meg összesen kétszer voltam a férjemmel védekezés nélkül és most a harmadik gyerekünk fogant meg? Dühös voltam és nagyon igazságtalannak éreztem az egészet. Itt nincs jó megoldás, csak csupa-csupa rossz van.

A hétvége búskomorsággal, feszültséggel, idegességgel telt. Hétfőn felkerestük a nőorvosomat, aki megállapította a terhességet. Összeomlottunk.

Mi lesz most?

Megtartjuk? Van már két gyerekünk. Nekünk ennyi elég. Nem akarunk többet. Egy fiú, egy lány. Szépek, egészségesek. Félünk, mi van, ha nem lesz harmadszorra is szerencsénk?  Mindjárt negyvenéves vagyok. Nem kell még egy gyerek. Most megyek vissza dolgozni. Szerencsém van, visszavárnak. De várnának-e még egyszer rám? Mi van, ha elvesztem az állásom? Jó állásom van, szeretem.

Ki tudok-e hordani még egy terhességet? Volt két szörnyű szülésem, nem akarok többet. Nem akarok hátfájást, nem akarok éjszakázni, nem akarok fájó, óriási melleket. Nem akarom a már meglévő gyerekeimtől elvenni, amit adhatnánk nekik.  És félek, hogy ismét elszegényedünk. Az első gyerek születése után annyira szegények voltunk, hogy eladtunk, amit csak tudtunk. Nem akarom többet. Most jó. A család egyensúlyban van. Szépen élünk. A második gyerek előtt félretettünk. Úgy vágtunk bele, hogy voltak megtakarításaink, most semmi pluszunk sincs. Csak a félelmeink és a vágyaink, hogy végre nyaralni menjünk például. Végre egy kicsit könnyebb lehetne az élet.

Vagy vetessük el? Elolvastam mindent a témáról, amit tudtam. Én nem ítélek el senkit, aki megteszi, de vajon én meg tudnám-e? Nem gyötörne-e egész életemen a bűntudat? Nem gondolnék-e minden éven ilyenkor arra, hogy ha megtartjuk, akkor mi lett volna? Félek, nem mér-e rám a sors valami csapást, ha megteszem? Elbírom-e a terhet? És ha mégis megtartjuk, lehet-e szeretni egy gyereket, akit nem vártunk, nem akartunk?

Amikor kislány voltam, három gyerekre vágytam. Úgy képzeltem, hogy egy igazi családban három gyerek van. De azóta sok minden változott. Most itt állok, majd negyvenévesen, tele félelmekkel, és nem tudom, mit tegyek.

A férjem is fél. Nagyon fél, még jobban, mint én. Fél, hogy nehogy a terhességben vagy a szülésnél bajom legyen, fél, hogy nehogy beteg gyerekünk szülessen – úgy érzi, azt nem bírná ki – és fél, hogy elszegényedünk, fél, hogy nem lesz ideje élvezni az életet és fél, hogy nem lesz több türelme egy kicsire. Nem hibáztatom a félelmeiért.

A félelem megbénít minket. Itt nincs jó döntés, csak két rossz, amiből választhatunk. És az időnk egyre csak fogy.

Mirca