Nem tudom, mások hogy csinálják, nálunk mindig utolsó pillanatra marad valami fontos. Például az iskolai házi feladat egy (nagyobbik) része a kéthetes téli szünet utolsó előtti meg utolsó estéjére. Elmúltak az ünnepek, fába szorultak a… , szóval ideje felkészülni a dolgos hétköznapokra.

A Nagynak leckeírás céljára van egy (épp általam kifogástalanra rendezett) íróasztala, megfelelő fényviszonyokkal, a saját szobájában. De ott véletlenül se készül házi feladat, előbb lesz meg az a nappaliban, sámlin, padlón a legók közt, lehajtott vécédeszkán. Most épp a konyhában görnyed Kukorica Jancsi kalandjai fölé, én meg asszisztálok, néha elszállt ötletekkel. Segítség címén borzalmas érzékkel fordítom ki néha a kicsit is kreatívabb feladatokat, ő meg hálásan vihog, de remélem, egyik agymenésem se kerül a füzetébe végül. Közben a hűtő mágnesekkel teledekorált elejét bámulom, mintha onnét szeretném volna kiolvasni a megoldást. Az egyik ilyen mágnes egy nagybank ajándéka évekkel ezelőttről, rajta felirat:

„Ha csak egy szó maradna az ünnepekre, a "köszönöm" elég lenne.”

Ezt Macsek hogy olvasta?

„Ha csak egy szó maradna az ünnepekre, a "köszönöm, elég" lenne”.

Ezen röhögcsélünk aztán percekig a magyarfüzet felett.

Szóval: köszöntük, elég. 27-én a kölkök már minden hagyományos ételt leszavaztak, és kiszedették velem a hűtőből az akciósan vásárolt, hirtelen vészhelyzetre szánt 250 Ft-os pizzát. A Cicek pedig, akik nem járatosak a naptárban, már jó pár nappal Vízkereszt előtt elkezdték bontani a fát. Egyikük  kedvence a  könnyű, csillogó aranygömb – bámulatos ügyességgel képes lepiszkálni a fáról, a madzagjánál fogva alkalmas helyre vinni, majd szertegurigázni a lakásban, míg a hurcibálástól (ha mondjuk beszorulna a sarokba) le nem törik róla  a teteje, a madzaggal együtt. Ekkor már kevésbé izgi, lehet ugrándozni a következő, kellően alacsonyan lógó példány után, ha én ezt megelégelve fel nem raktam volna most már a legtöbbet a legfelsőbb ágakra. A bűntárs megelégszik a piros-arany boák módszeres kopasztásával és felszeletelésével. De hiába állítja apjuk, a szaloncukrokat nem ők tüntették el – a macskamódszer a leszedés és a szétgurigázás, ezek azonban hibátlanul lógnak a fán, mármint az üres papírjuk, mert a tartalmat suttyomban kiette belőlük valaki.

Elmúltak az ünnepek, lehet szedni a fát is. Nálunk ez általában legalább akkora móka, mint díszíteni. Itt ugyanis nem az angyalok vagy a Jézuska szállítja, nem éreztem úgy, hogy képes lennék elmagyarázni, akkor miért árulnak decemberben fenyőt minden valamirevaló szupermarket parkolójában. Meg különben is kifejezett csapatépítés itt kérem a fel-és leszedés, csak habkarikát ne, könyörgöm, azzal még a baromerős, szívemvidám új porszívónk se boldogul rendesen, ha beletapossák amúgy istenesen a szőnyegbe. Szokták, mikor összevesznek rajta, ki eheti meg.

Tavaly teljes képsorozattal dokumentáltuk a leszedős akciót, néhány aztán elkeveredett, és tévedésként azokból küldtük karácsonyi képként pár rokonnak, amikor a fele dísz már a dobozban pihent, és az éles szemű megfigyelő a mackónadrágot is kiszúrhatta valamelyik pózoló családtagon. Reméljük, örültek azért neki.

Szóval a fabontás remek családi móka lehet, feltéve, ha nem méregdrága üvegdíszekkel van tele a karácsonyfánk. A nem törékeny vagy épp ehető díszekkel már az egész kicsik is próbálkozhatnak („nem drágám, azt ne edd meg, csokiból van ugyan, de öt éve kaptuk Margit nénitől és elfelejtettük megenni”), a nagyobbak sportolhatnak a létrán a felső részen elhelyezett dolgok után („fiam, te fogsz először felborulni a létrával, vagy a fa?”), az elektromos dolgokat („neee, ne így, tavaly is fél óráig bogoztam, úgy összegubancolódott!”) meg magát az alapot („ez nem fér ki, hogy hoztam én ezt be?” illetve „baszki, normális vagy, a nappali közepén nekiállsz fát darabolni kisbaltával?”) már inkább felnőtt szakértelmére bízhatjuk. Akinek van olyan szerencséje, hogy kertje van, a maradékot végül „téltemetés” címén ünnepélyesen elégetheti a nyári tűzrakóhelyen, bár egy fenyő még egy nagyon szolid grillezéshez sem elegendő alapanyag.

Nem tudom, kinek a gyereke hogy van ezzel a bontással. A Nagy, amikor Kicsi volt, akkor sehogy se akart megválni a fától, egyszer horribilie dictu majdnem január végéig megtartottuk (Nordmann volt az istenadta, nem nagyon potyogott, inkább száradt), aztán egy-két évig vettünk lucot, ezüstfenyőt, az viszont potyogott gyönyörűen, alig vártuk, hogy a vastag tűlevélszőnyegtől megszabaduljunk. A Kicsi nem ilyen érzékeny lélek, miután levadászta a vajkaramellát és a habkarikákat a fáról, és kiszórakozta magát a villanyégők ki-be-kapcsolgatásával (a mostani állítható, akár a biciklilámpa, folyamatosan és villogva is tud világítani), már kevésbé tiltakozik a leszedés ellen.

Ismerős másfél éves kislánya azonban igen nagyra értékelte a fenyőt, nem csodálkoznék, ha náluk idén maradna sokáig feldíszítve. Valahányszor bekapcsolták rajta a fényeket, a lehető legáhítatosabb hangon mondta: „óóóóó”! Ezért érdemes még egy darabig tűrni az alattomos, zokniba akaszkodó tűleveleket, különben is, mutassunk jó példát: hordjuk papucsot.

Csak tudnám, a macskát mivel lehet kárpótolni, ha elrakom az aranygömböket. A bolti macskajátékra értetlenül bámul, legfeljebb a madzaggal felakasztható cipőkanál vagy a kisbolt előtt kapható „százforintos” gumilabda hozza izgalomba ideig-óráig.

Vakmacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?