Terhességem alatt sokszor olvastam a Bezzeganyát és sok tanulságot vontam le abból, ami másokkal történt. Segített, hogy ne féljek annyira a szüléstől.

Mert szerintem valamilyen szinten rémisztő és félelmetes, de életem legszebb élménye is egyben. Te is megosztanád szülésed történetét? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!

Talán ott kezdeném, hogy abban a városban, ahol lakom, szörnyű a kórházi ellátás, és sokan (szinte a kismamák 80 százaléka) más városba jár terhesgondozásra és a végén szülésre. Én Marcaliba jártam az elejétől fogva. Egy ismerősöm ajánlott egy orvost, aki nagyon jó a szakmájában, és ez igaznak is bizonyult. Nagyon meg is voltam vele elégedve. Mindaddig amíg a kórház nem „nyugdíjazta” ez év januárjában. Akkor teljesen kétségbe voltam esve, hogy mi lesz velem ezután, mivel áprilisra voltam kiírva. De választottam helyette másik orvost, aki a sors fintoraként abból a városból jött át, ahol én is laktam. Természetesen ennek a dokinak már nem akartam fizetni, mert ő háromszor annyiért dolgozott, mint a régi dokim. Nem is foglalkozott velem különösebben. De az ultrahangos nő és az asszisztensek kárpótoltak érte. Ők nagyon kedvesek és segítőkészek voltak.

A kiírt nap előtt három nappal hajnali ötkor elkezdtem vérezgetni. Felkeltettem félkómában lévő férjemet, és gyors borotválás-fürdés után mentünk is Marcaliba, ott csináltak egy gyors nst-t, és alaposan megvizsgált a dokim. Még zárt volt a méhszájam. Nem voltak fájásaim, és mire beértünk, már nem is véreztem. Bent fogtak megfigyelésre. Ott felvilágosított az egyik nővérke, hogy azért volt olyan durva a vizsgálat, mert már nem akarnak szülés nélkül hazaengedni. Persze nem használt semmit. Este megint megvizsgáltak, még alaposabban, de ezt már az ügyeletes doki végezte. Na, ez már használt. Éjfél körül már ötperces fájásra ébredtem. Persze akkor ezt még nem tudtam. Csak furcsa érzés volt, olyan, mint amikor az ember megy fel egy hegyre. Lassan mész, és a végén már szinte fulladsz. De hajnali 3 felé elaludtam. Reggel nem éreztem semmi furcsát. De aztán ebédidőben megint megindultak a fájások. Olyan öt óra felé szóltam az egyik nővérkének, hogy már kétperces fájásaim vannak. Igazából addig nem volt elviselhetetlen. De a kétperces fájások már igencsak megviselték a szervezetem. Még jó, hogy volt szünet is benne. Olyankor olyan jókat tudtam beszélgetni és mosolyogni, mintha nem történt volna előtte semmi. Fél hatkor jött az ügyeletes doki és megvizsgált. Akkor már 3 ujjnyira ki voltam tágulva, hála a sok föl-le sétálgatásnak két fájás között.

Aztán felgyorsultak az események. Jött egy nővérke és elvégezte a beöntést. Épphogy odaértem a vécére. Hát nem egy kellemes érzés. Átöltöztem kórházi hálóingbe és irány a vajúdó. Közben a férjem meg már nagyon várta, hogy bejöhessen velem a szülőszobára. Felfektettek az asztalra, és kb. 3 fájás között 3 különböző ember vizsgált meg, ami nem volt éppen kellemes. Ekkor jött a magzatburok repesztése, ami nem várt fejleményt hozott. Mekóniumos volt a magzatvíz. Pici fiacskám belekakkantott a magzatvízbe. Mondanom sem kell, mondták, hogy ebből császármetszés lesz. Szerencsémre aznap sok műtétet végeztek, és épp akkor fejezték be az utolsót. Így szinte egyből vittek is a műtőbe. Aláírattak velem egy papírt, hogy beleegyezek a műtétbe, persze épp akkor volt fájásom, ami már borzasztóan fájt és nagyon groteszknek hatott az egész. Végre toltak is a műtőbe. Akkor már úgy éreztem, menten meghalok. Közben mindenki olyan könnyeden és boldogan beszélgetett, én meg legszívesebben elküldtem volna mindenkit a fenébe. Tartottam magam, mert nem szeretem, ha látják, ha gyenge vagyok. Közben mindenki bemutatkozott. (Már azt hittem, a családfájukat is bemutatják nekem.) Aztán elmondták, amit tudnom kellett, majd eljutottunk az érzéstelenítésig, amit a harmadik fájás végére sikerült beadni nekem. Én úgy éreztem, hogy kétszer bökött mellé a pasi, mire sikerült beadni az injekciót. (A férjem később azt mondta, hogy 8 tű nyoma látszódott azon a helyen...) Végre pihenhettem. 19.20 perckor megláthattam pici babókámat. Az maga volt a boldogság. Sírtam is örömömben.

Nagyon furcsa érzés volt, amikor két meglett ápoló átemelt a műtőasztalról az ágyba: anyaszült meztelen voltam. De nem volt helye prűdségnek. Összességében nagyon elégedett voltam a kórházzal. Igaz, az ügyeletes orvos operált, de elégedett voltam vele is. A nővérek és a szülésznő is kedves volt. Az biztos, hogy nagy mázlim volt, hogy így alakult a szülésem.

Bár a férjem sajnos nem tudott benn lenni velem a műtét alatt, de megmutatták neki a kicsikénket, és láttam, hogy nagyon meghatódott. Kaptam tőle egy nagyon szép sms-t is akkor. Idézem: „Nagyon ügyes voltál! Büszke vagyok rád! Gyönyörű fiút szültél! Gratulálok.” Ez nagyon jólesett nekem. Bár nem természetes úton szültem, de így se volt egyszerű – és jó érzés volt a dicsérete.

Annamari