Amikor rossz kapcsolatban élő, esetleg bántalmazott nőről hallunk, könnyen mondjuk meg a tutit, kívülről. Ítélkezünk, sajnálkozunk, nem értjük, hogy lehet valaki önsorsrontó és buta. És miért nem lép már ki ebből a kapcsolatból. Igazunk is van: aki hagyja, hogy verjék, önsorsrontó, buta, gyenge. Én is az voltam. Tudtam is, már akkor is. Mégsem tudtam kilépni. Hogy miért, azóta sem tudom. Nem értem. Pedig minden körülmény nekem kedvezett: fiatal voltam, nem éltem szegénységben, nem voltam iskolázatlan vagy munkanélküli, gyerekem sem volt, támogató, szerető családom viszont annál inkább.
Húszévesen ismertem meg Zolit. Addigra túl voltam egy komoly kapcsolaton, az első nagy szerelmen, akire egész életemben szívesen fogok emlékezni. (Ő kedves, helyes, figyelmes, gyengéd fiú volt, első szerelemnek eszményi.) Miután szakítottunk - egyszerűen elsodort bennünket egymás mellől az élet -, majdnem egy évig egyedül voltam, éltem az egyetemisták mozgalmas, víg életét.
Zolinak egy barátnőm mutatott be, akivel futólag ismerték egymást. Művészdiplomája és saját vállalkozása volt, munkájából adódóan műveltnek, érzékenynek hittem. Naiv voltam. Elég hamar kiderült, hogy durva is tud lenni, eleinte azonban csak "szavakkal vert" - hogy egy azóta megjelent könyv címét idézzem. Rettentően féltékeny volt. Az első hónapok, illetve inkább csak hetek szerelmes, vakító gőze után ráeszméltem, hogy rengeteg tulajdonsága idegesít, sőt, ellentétes mindazzal, amit mindig értéknek tartottam. Egyenesen gyűlöltem az öltözködési stílusát, ma is megborzongok, ha eszembe jut egy-egy bordó poliészter, avagy olajzöld öltönye, nylon inge.
Gyűlöltem a nevetését, gesztusait, mimikáját, utáltam a mozdulatot, ahogy a kormányt forgatta vezetés közben, ruganyos járását, nevetését, még a szagát is. Idegesítettek beszédének egyes fordulatai, megvetettem családi hátterét és kulturálatlanságát, amit hamar kénytelen voltam észrevenni. Sok mindent gyűlöltem rajta, sokkal többet, mint amennyit szerettem benne. Mégis, bár mindezt akkor is tisztán láttam, úgy éreztem: szerelmes vagyok belé. A szüleim kezdettől elkeseredve nézték kapcsolatunkat, de úgy döntöttek, jobb hallgatni, elvégre felnőtt vagyok. Néha finoman céloztak arra, hogy Zoli nem igazán mérhető korábbi pasimhoz, és nem éppen a kulturáltság lovagja. Én pedig egyetértettem velük, de továbbra is szerelmes voltam. Mentegettem Zolit magam és szüleim, tisztán látó barátnőim előtt.
A családjában voltak híres értelmiségiek, itt van ez a művészdiploma is, biztos csak stresszes az élete mostanában, valójában biztos ő is ugyanolyan érzékeny, gyengéd művészlélek, mint az első barátom volt... (Mindig a művészlelkekhez vonzódtam, mindenem volt a színház, képzőművészet...) Volt olyan barátnőm - azóta is a legeslegjobb -, aki egy szakítással járó veszekedésünket boldogan üdvözölte, majd mikor a kibékülést fontolgattam, közölte, hogy nem beszél velem többet, ha kibékülök azzal a ****-vel. Persze kibékültünk, és valóban, a barátnőm hetekig nem beszélt velem. Aztán megmagyaráztam neki, mennyire szeretem ezt a Zolit, erre megbocsátott, de továbbra sem titkolta, hogy ki nem állhatja választottamat. Nem ez volt az egyetlen szakításunk. Lépten-nyomon szakítottunk, és mit gondoltok, ki volt mindig, aki megalázkodva kezdeményezte a békülést? Én. Amikor összevesztünk, hihetetlen fájdalmat éreztem, a szó szoros értelmében üvöltöttem a hiányától, minden cselekedetére találtam bocsánatot, folyton sírtam, kibéküléseinkkor pedig földöntúli örömet éreztem.
Teltek-múltak a hónapok, semmi nem változott. Állandó tisztánlátásom és titkos megvetésem ellenére szerelem, veszekedés, durvaság (egyelőre a szavak szintjén), szakítás, sírás-rívás, meghunyászkodás, kibékülés, boldogság követték egymást, majd mindez da capo, újra és újra.
Itt szakítom meg történetünket, hogy családi hátteremről meséljek kicsit. Boldog, szerető családban nevelkedtem, a szüleim a mai napig szerelmesek egymásba, apám királynőként tiszteli anyámat, anyám imádja apámat, mindig egyenrangú felek voltak a házasságukban. Gyerekként tenyerükön hordoztak, tizenévesként szigorúbb szeretettel irányítgattak, minden fontosat megadtak - sok-sok figyelmet, végtelen szeretetet, együtt töltött időt, utazásokat, különórákat, stabil értékrendet - mindent. Döntéseimet elfogadták, barátaimat, pasijaimat - éleslátó ellenszenvük ellenére még Zolit is - azonnal szívesen látták a házukban. Voltak hülye kis konfliktusaink, kisebb-nagyobb veszekedések is, főleg a problémás kamaszévekben, ahogy az normális.
Nagyon szerencsés gyermekkorom volt, anyagiakban sem volt hiány, gazdagok éppenséggel nem voltunk, de minden fontosra jutott pénz.Nekem többen próbálták csapni a szelet (kinek nem, az egyetemi évek alatt?), Zoli őrjöngő féltékenységére. Volt, akivel barátként találkoztam is, de Zoli haragjától rettegve mély titokban. Hazudozni kezdtem, holott nem lett volna takargatnivalóm.
Rettegtem, amikor megcsörrent a telefonom, mert ha férfi volt a hívó, Zoli haragja lesújtott. "Kurvának nevelt az apád? Na, büszke lenne, ha tudná,hogy sikerült" - ordította. Ha SMS érkezett, rögtön kapta ki a kezemből a telefont, hogy elsőként olvashassa, és ha férfinév szerepelt aláírásként, őrjöngött. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor első, kőkorszaki telefonomat olyanra tudtam cserélni, amin ki lehetett kapcsolni az SMS-t jelző hangot. Innentől nem lehetett azonnal meghallani, ha üzenet érkezett és diszkréten olvashattam - különben teljesen ártatlan - SMS-eimet.
Nyaralni utaztunk. Egy veszekedés során előjött kedvenc vesszőparipája, egy férfi, akivel szintén baráti, félig-meddig munkakapcsolatban álltam és egyetlenegyszer elfogadtam egy üzleti vacsorameghívását. Ez még hónapokkal a nyaralás előtt volt, de ott, külföldön is elhangzottak olyan kérdések, hogy "és jó volt a nagyfaszúval, kurva?"
Szó szót követett. És mintegy végszóra befutott egy SMS (pont a kezemben volt a telefon, a felvillanó képernyő árulta el), egyetemi évfolyamtársamtól, történetesen fiú az illető, aki arról érdeklődött, jól telik-e a nyaram, és megírta, hogy most indul tanulmányi útra külföldre. Ennyi volt az üzenetben. Zoli tombolni kezdett. Visszamentünk a szállodába, ahol pofonvágott. Én teljesen szétestem, bizonygattam, hogy szeretem, fenyegetéseire, sértegetéseire ("rohadt ribanc vagy!") azzal válaszoltam, hogy megölöm magam. Meg is vágtam magam egy késsel. Igen, buta, gyűlöletes hisztérika voltam, elismerem. Mélységesen szégyellem magam emiatt, amibe kétségbeesésem taszított.
Ő meg elkezdett ütni, pofozni, verni. A szállodások akkor hívták a rendőröket, amikor a hajamba markolva verte a fejemet a fürdőszoba csempéjébe. Jöttek. Elvittek mindkettőnket: őt a rendőrségre, engem kórházba. Nagyobb bajom nem történt, csak a dobhártyám szakadt el, de az orvos szerint ilyen erős ütésektől komoly bajom is lehetett volna, ha kicsit arrébb találnak el. Fotók készültek és látlelet. Visszavittek a szállóba, ott aludtam egyedül, miután szánalomra méltón, drámaian közöltem a rendőrrel a szállodai személyzet füle hallatára, hogy "én akkor is szeretem". Reggel megint értem jött a rendőr, akire kellemes, intelligens emberként emlékszem vissza. Az arcom rosszabbul nézett ki, mint bármely horrorfilmes maszk, mindkét szemem vörösen, csíkként világított óriásira dagadt, fekete szemhéjaim alól, az arcom, nyakam, mellem, karom tele volt fekete véraláfutással, ödémával. Hiszen így nem láthat ismerős, gondoltam. A szüleim meg végképp nem tudhatják meg.
Elértem a rendőrnél, hogy kiengedjék Zolit, azt is kértem, hogy ne emeljenek vádat ellene. Valami olyasmi választ kaptam, hogy ez nem az én döntésem, neki kötelessége jelenteni az ügyet: az ő belügyminisztériuma lép majd kapcsolatba a külüggyel, az a magyar külüggyel, ők meg a magyar belüggyel, és lesz büntetőper. (Ebből később nem lett semmi, de akkor már nagyon örültem neki, nem akartam újra találkozni vele.) Garázdaságért, csendháborításért mindenesetre megbírságolták, fizetnie kellett valamennyit.
Kettecskén távoztunk. Zoli sajnálkozott, hogy megvert, még bocsánatot is kért, de éreztette, hogy azért mindez az én hibám volt, a kés miatt, az öngyilkossággal fenyegetőzés miatt, na meg az általános ribanc-viselkedésemmel provokáltam ki.
Egész jól elvoltunk a következő héten. Azzal ideologizáltam meg döntésemet, mely szerint továbbra is a nyaralóhelyen maradok és vele megyek majd haza, hogy a szüleimnek nem okozhatok ekkora szomorúságot, meg hogy a papám biztos megölné Zolit, ha megtudná, mi történt, azt meg nem akarom, hogy a végén még ő kerüljön börtönbe.
Egy hét múlva hazamentünk, nekem már csak kis kék árnyék volt a szemem alatt. Hazudtam valamit egy esésről, a szüleim még esetlenül tréfélkoztak is, hogy csak nem Zoli keze volt-e az, aminek nekiestél... Biztos vagyok benne, hogy nem merték komolyan gondolni, csak valahol tudat alatt sejthették az igazságot, ami túl borzalmas lett volna, hogy egy szerető szülő szembesüljön vele. Én mindig ügyesen füllentettem, most is elhárítottam valami viccel a kérdést, szüleim meg valószínűleg kétségbeesetten el akarták hinni, hogy ez az igazság. Vagy pedig tudták, csak nekem nem mondták. Nem tudom. Ez a téma azóta is kibeszéletlen maradt, soha nem mondtam el nekik az igazságot. Zolira gondolva valószínűleg mindannyian szégyelljük magunkat - én, hogy ennyi fájdalmat okoztam nekik (és magamnak), és ők, hogy nem tudtak tőle megvédeni. Mert ha a verést magát nem is tudják, azt bizonyára látták, hogy nagyon megviselt ez a kapcsolat.
Ha jól emlékszem, a nyaralás után még kb. egy hónapig voltunk együtt Zolival. Még egy pofon elcsattant, de nem lett belőle súlyos testi sértés. Aztán egyszercsak megint összevesztünk, megállapodtunk abban, hogy szünetet tartunk és egy hónap múlva talán újrakezdjük. Ez azonban nem történt meg, mert a "szünet" alatt mintha valami rossz álomból ébredtem volna: magamhoz tértem, megráztam magam és végleg képes voltam leszámolni ezzel a rossz szerelemmel. Soha nem jelentkeztem többet Zolinál. Tőle is csak egy sértő üzenetre futotta hónapokkal később, amikor valakitől megtudta, hogy találkozgatni kezdtem egy másik férfival.
Azóta minden jól alakult az életemben, volt néhány másik pasim, majd férjhez mentem a számomra tökéletes férfihoz, aki soha, a legnagyobb vita, harag közepette sem, a szavak szintjén sem volt velem durva. Sokéve élünk együtt boldogan, és ha Zolira (aki azóta szintén házasember, ahogy egy szemfüles barátnőm a közösségi média révén kiszúrta) és a vele töltött időre gondolok, olyan, mintha nem is velem történt volna mindez, mintha csak filmen láttam volna az egészet. Sikerült teljesen elidegeníteni magam az emléktől.
Konklúzió nincs. Azóta sem értem, milyen delejes erő tartott mellette - talán egyszer elmegyek terápiára és utánajárok. Amitől viszont mindig rettegni fogok: hogyan fogom vajon szülőként megvédeni gyerekeimet a hasonló rossz döntésektől, az érzelmeknek való kiszolgáltatottság ilyen csapdájától? Tehettek volna-e valamit az én szüleim, hogy mindez ne következzék be? Ti mit gondoltok, és mit tennétek, ha hasonló fiúval állítana be a lányotok, vagy az élet más területén rohanna vesztébe a szemetek láttára?
anonymus
