Előzmények: a terhesség és a szüléstörténet itt olvasható.

Császár után betoltak a megfigyelőbe. Annyira remegtem, hogy beszélni sem tudtam nagyon. A férjem megkérdezte az ápolót, hogy ezzel nem lehetne-e csinálni valamit, mire az volt a válasz, hogy ha ennyire zavar, lehet, de akkor azzal el is lőttem egy fájdalomcsillapító lehetőséget. Kb. 2 óra múlva elmúlt a remegés, majd a csecsemős behozta a babámat. Nem bírtam még mozogni, mikor mondta, hogy feküdjek az oldalamra, mert szoptatnom kell. Valami őserőnél fogva megfordultam, a hölgy elkezdte rángatni a mellem a baba szája felé, majd közölte, hogy ez nem fog menni, és kiment, otthagyva nekem a pár órás babámat, hogy kezdjek vele valamit, miközben mozogni sem tudtam még. Majd 30 perc után bejött és elvitte.

Szóltam az ápolónak, hogy elkezdett kijönni a branül a kezemből, azt mondta, nyomjam vissza, jó lehet az még. Így hát folyamatosan visszanyomkodtam. Másnap indultunk le a gyerekágyra, ahova ugye apa nem jöhet be, meg senki, gyorsan meg is kérdeztem, hogy ugye tudják, hogy én VIP szobát kértem (mert nekem a másik legnagyobb félelmem az volt, hogy a férjem nem lehet velem). Mondták persze, fel van írva a nevem, intézik.

Leérve a gyerekágyas osztályra pedig közölték, hogy sajnos az összes VIP szoba foglalt, majd talán holnap. Ez volt a harmadik törés. Zokogtam, rettegtem, hogy fogom ellátni a kicsit, miért nem lehet az apukájával is, nem értettem, nem erre készültem. De persze mindent megoldottam, hiszen én vagyok az anyukája. Sem enni, sem inni, sem tusolni, sem vécézni, semmit nem tudtam, olyan depresszióba estem, csak elláttam a kicsit és sírtam, ezt a kettőt csináltam egész nap felváltva.

Másnap azt mondták, igaz, felszabadult egy szoba, de már csak másfél napot leszünk itt, ezért nem vesszük el a helyet attól, aki hármat lesz ott. Ha lehetett, itt még mélyebbre zuhantam. A szoptatás nem ment, pótoltam folyamatosan, egyszerűen azt éreztem, ez a kis ártatlan baba nem ezt érdemli. Nem egy ilyen anyuka járna neki. Kihordani is nehezen tudtam, megszülni sem voltam képes, most pedig még etetni sem tudom. Azt akartam, hogy sokkal jobb anyukája legyen.

Mikor bejött a férjem, nem tudtam mosolyogni, sem beszélni arról, mi van velünk, csak öleltem és sírtam. Rettegtem attól is, hogy besárgul és még plusz napokat kell itt töltenem ebben a pokolban. Az ápolók sem voltak túl kedvesek, elmondtam kb. hatszor, hogy legyenek szívesek kivenni a branült a kezemből, mert folyamatosan dugdostam vissza a kis műanyag csövet az erembe, senki sem vette ki, aminek az lett az eredménye, hogy a hazamenetelünk előtti este beleszakadt a kezembe.

Nem tudtam aludni, akkor sem, amikor a baba aludt, aminek pedig az lett a következménye, hogy olyan fáradt voltam, hogy belázasodtam. Ekkor fordult elő először és utoljára, hogy megkérdeztem az egyik csecsemőst, hogy egy órára vigyáznának-e picire, hogy tudjak egy picit pihenni, erre az volt a válasz, hogy nem ezért vannak itt, és hogy otthon sem fog senki segíteni (ami szerény véleményem szerint támogató közeggel nem igaz).

A hazamenetel napján reggel jött be az ápoló beadni a véralvadásgátlót, és megkérdezte, beadom-e magamnak, hogy otthon is be tudjam, mondtam, hogy ne haragudjon, de nem tudom beadni, mert tűfóbiás vagyok, erre ő igen megalázó véleményt alkotott a „tűfóbia hisztimről”.

De végre eljött a pillanat, hogy hazamenjünk. Otthon persze sokat javult a helyzet, újra tudtam mosolyogni, és elkezdtem végre érezni az igazi szeretetet a kislányom iránt (kéthetes volt, amikor először azt tudtam neki mondani, hogy „szeretlek”), de hogy úgy igazán mikor fogom tudni feldolgozni az egészet, arról fogalmam sincs.

Orsolya

Gyermekággyal kapcsolatos cikkeinkből:

Császármetszés után kínszenvedés a gyermekágy

Szülés után hat hétig az anya az utolsó

Szoptatási tévhitek a gyermekágyas időszakból