2012.02.26-án, 21:33-kor megszületett Hanna. 3180g-mal és 56 cm-rel.

Vasárnap lévén kissé lustábban indult a napunk D-vel. Komótos reggelizés, majd vissza-visszabújás az ágyba, hozz egy banánt, kérlek, jó, de legközelebb te mész ki nekem, ha valami kell a konyhából, szeretlek, babamozgás a hasamban, szóval ezekkel a nagyon fontosnak tűnő dolgokkal foglalkoztunk. Minél kijjebb akartuk tolni a találkozást a mindig érvényben lévő igazsággal, hogy egyszer fel kell kelni, és meg kell csinálni azokat az elmaradt dolgokat a lakásban, melyeket sajnos helyettünk senki nem végez el. Így egy nagyon szoros kő-papír-olló mérkőzésen elbuktam a lehetőséget, hogy én főzzek, maradt a takarítás. Amolyan cicamosdása a lakásnak a sokszor használatos helyiségeiben, mert hát akkor már nem igazán tudtam volna egy nagyobb tisztítást végezni otthonunkban. Mire lassan végeztem, D már készen is volt az ebéddel, az ő specialitásával, a D-féle milánói makarónival. Istenien csinálja, és azt bírom a legjobban, hogy szinte egy percet sem lép el a tűzhelytől, mintha figyelő tekintete külön minden egyes darált hús darabot még pluszban meg tudna főzni.

Az ebéd végeztével igen megörültem, mert, vécére kellett mennem. Ennyi, ezen nincs mit szépíteni, végre el kellett mennem nagyvécézni. Emlékszem, még gondoltam is, hogy ha ez most jól sikerül, meg is szűnik majd az alhasi nyomásom, mely igen hasonlított a menstruációt megelőző állapotra, de mivel korábban is éreztem így magam, nem letten gyanakvó, a pár napja tartó nem vécézésre fogtam. Ám mikor végeztem, és láttam, hogy tulajdonképpen „meg is jött”, egyértelművé vált, hogy ezúttal tényleg szülni fogok. Az az érdekes, hogy végtelenül nyugodtan léptem ki a vécéről és mentem oda D-hez, hogy mi történt. A két korábbi téves riasztás után már profiknak számítottunk a zuhany-öltözés-taxi-kórház program kivitelezésében.

Mikor a kórházba értünk és becsöngettünk a szülészetre, már tízperces fájásaim voltak. Az ügyeletes szülésznő a csengetésre ugyan kidugta az orrát, de nem iparkodott a teendőket közölni. Mivel indulás előtt felhívtam az orvosomat, hogy megyünk be, mondta, mindenképpen odaszól a szülészetre, hogy megtudja, mit állapít meg az ügyeletes orvos. Az ügyeletes orvos egy ősz halántékú, mogorva, sok szülést látott, ezért szerinte mindegyik ugyanolyan, nincs különbség szülés és szülés között, ember volt, aki gyenge fájásokat, és kétcentis tágulást állapított meg. Gyenge fájások? Hát ezért ezt nem mondtam volna. Erős menstruációs görcsökhöz hasonlító fájások, vagy annak a kétszerese. Menstruált már ez a pasas valaha? Mindegy, miután kértem az ügyeletes szülésznőt, hogy értesítse a szülésznőmet, az orvosomat a történtekről, kaptam egy szobát, kiszóltak D-nek, hogy az apás szüléshez a védőfelszerelést (maszkot, köpenyt, meg a cipőre húzható steril zsákot) vegye meg a csokiautomatához hasonló gépből. Majd lefektettek, nst gépre raktak, és hétórás várakozás következett. Nem volt egyáltalán megerőltető, fájdalmas, vagy kimerítő. D persze máshogy élte meg. Ő, szegény, rohangált a szülők, és a szülőszoba között, amíg lehetett, mert mi mást csinált volna. Én időnként el-elaludtam, ami már annak volt köszönhető, hogy az idővel megérkező szülésznőm és az orvosom beadták az epidurális érzéstelenítőt. Ennek következtében azon kívül, hogy folyton úgy éreztem, nagyvécére kell mennem, (ezek a fájások voltak), teljes nyugalomban meg tudtuk várni a tágulási szakasz végét.

Hét óra várakozás után, harminc percbe tömörített csapatmunka következett: nyomás és kinyomás a monitoron látható fájások ritmusában, mely végeredményeképpen Hanna egyszer csak ott volt a mellkasomon. Olyan melegség árasztott el abban a pillanatban és boldogság! Ahogy hallottam sírni, majd ahogy megnyugodott a mellkasomon, ahogy éreztem a bőrét, és fogtam a kezét. D ott ült a fejemnél, és csak néztük egymást így hárman egy darabig, majd egy nővérke elvitte a kislányunkat, és kis aranyos sapkában, rózsaszínű karszalaggal együtt visszakaptuk. Sírt, de valami ösztönös dolog miatt, és mert sorban jöttek egymás után gratulálni a nagyszülők, az ujjamat dugtam a pici kis szájába, és ő csak nézett rám, szinte hálásan, hogy bár nem igazán erre vágyott, de egyelőre ez is megteszi. Csodálatos volt, ahogy kikandikált a sok pléd és takaró alól, és majd’ belehaltam a szerelem érzésébe, hogy ez a pici lány a miénk, hogy a szemei majd lecsuklanak, de kitartóan még mindig csak figyel.

Két órás ilyenfajta szerelmeskedésünk után elvitték őt a csecsemőosztályra, hogy a melegítőágyban aludhasson ébredéséig. Értem pedig jött egy nővér, hogy kivigyen, de sajnos nem tudtam felkelni. A vérnyomásom annyira alacsony lett, hogy végül aztán a kitoltak a kórterembe, nem nekem kellett kisétálnom. Hajnali egy körül kerültem ágyba, és ötkor már jöttek is értem, hogy kivigyenek vécére. Ekkor ájultam el először. Miután egy óra múlva jobban lettem, Hannát is hozták, mert szegény akkor már nagyon sírt. Olyan jó érzés volt, hogy abban a pillanatban, hogy mellém fektették, meg is nyugodott. Nyolc óra körül megpróbáltam felülni az ágyamban, de sajnos nem sok sikerrel, mert a vérnyomásom akkorra még mindig annyira alacsony volt, hogy csoda, hogy egyáltalán volt. Kénytelen voltam megkérni a csecsemősöket, hogy vigyék vissza magukhoz Hannust, mert képtelen voltam ellátni. Két óra pihenést kaptam, majd ismét kihozták hozzám. Nagyon zavart, hogy nem tudtam felkelni, és Hannával foglalkozni, de mire kaptam egy infúziót, hogy a vérnyomásom helyrejöjjön, kétszer is sikerült elájulnom. Hatásos, és látványos ájulások lehettek, mert utána az osztályon árgus szemekkel figyelte mindenki, minden mozdulatomat.

Azóta itthon vagyunk. Eltelt egy hét és pár nap, és életemben nem gondoltam volna, hogy ily rövid idő alatt ily sok minden történhet egy kislány életében, de erről majd máskor.

Mindenkinek szép hetet.

Ildikó (yzzma)