Külföldön élünk. Nem így akartuk, nem terveztük, de hosszas mérlegelés után a férjem csak elfogadta ezt az állást. Én gyesen voltam a Kicsivel, a Nagy épphogy óvodás korú. Mikor, ha nem most?
Már vagy másfél éve ingázgattunk változó időközönként az „itthonunk” és az „otthonunk” között, amikor is egy szombat reggelen levelet kaptunk a választott városunk önkormányzatától. Érdeklődve bontogattam a borítékot, de a jókedvem hamar elszállt! Rögtön meg is bizonyosodtam róla, hogy a baj nem kevés…
Az önkormányzat azt adta ugyanis tudomásomra, hogy a nyilvántartásuk szerint a Kicsi útlevele néhány napja lejárt.
Ááááááááááááá! Most akkor hogy megyünk haza?? Három hét múlva repülnénk!
Egész hétvégén rágtuk a kefét, meg persze vertük a fejünket a falba. Vagy ezerszer feltettük egymásnak és boncolgattuk a „miért nem néztük meg” és a „hogy nem vettük észre” kezdetű kérdésköröket. Körbetelefonáltam a fél világot, de a tényeken ez mit sem változtatott. Tudtam, hogy nincs más hátra, irány a konzulátus.
Hétfőn első dolgom volt, hogy felvegyem a kapcsolatot a Konzuli Osztállyal egy egyszeri hazatérési engedély kiállítása ügyében.
Érdeklődtem a kiállításhoz szükséges okmányok, a kiállítása menete, az ügyfélszolgálat nyitvatartási rendje, stb. felől. Már itt gyanúsnak kellett volna lennie a dolgoknak, mert közölték velem, hogy házassági anyakönyvi kivonatot is kérnek. Mondtam, hogy azt nem olyan gyakran hurcolom magammal, mire megkérdezték, hogy akkor mégis hogy akarom igazolni, hogy a gyerekek apja az apja. Felvilágosítottam a hölgyet, aki egyébiránt szintén magyar, hogy a gyerek anyakönyvijébe nagy betűkkel bele vagyon írva. Ja, akkor jó!
A kapott infó alapján, a következő lehetséges időpontban (Day 3) nekivágtunk a 450 km-es útnak, a hátsó ülésen a két kiskorúval. Megaludtunk, majd hétfőn reggel 8-kor ott toporogtunk a Konzulátus ajtaja előtt. Rögtön szembesülnünk kellett azonban azzal a problémával, hogy az előzetes telefonos információszolgáltatás finoman szólva sem volt teljes körű.
A bejáratnál az üvegkalitkában ülő hölgy közölte, hogy elfelejtette(!) mondani, hogy a gyerekről mégiscsak kellene egy kép (nem mintha nem kérdeztem volna meg…). Azt persze mondta előzőleg, hogy a gyerek jelenléte nem szükséges az irat igényléséhez.
Kikerekedett a szemünk és zavartan álltunk ott egy csecsemővel meg egy négyéveskével, miközben a kedves hölgy mély megvetéssel a szemében taglalta, hogy elvégre a nemzet fővárosában vagyunk és ugye a gyerek is itt bőg a karomon, tehát iramodjunk meg a szakadó esőben az xy utca felé, ahol majd csinálnak a törpéről egy biometrikus fényképet. Nem rosszból, de a férjem megkérdezte, hogy ha elmondása szerint észlelte is a hibát a telefonbeszélgetés után, esetleg nem tudott volna tudni visszahívni bennünket? Persze nem volt meg a telefonszámunk.
Mivel azonban a gyerek valóban a helyszínen volt velünk, némi hezitálás után indulni készültünk. Elég feltűnő jelenség voltunk ott a majdnem teljesen üres konzulátus síri csendjében, valószínűleg azért is figyelt fel ránk egy másik munkatársnő. (Ezúton is hála és köszönet neki.) Látva a tanácstalanságunkat megkegyelmezett rajtunk és elárulta, hogy ők is tudnak fényképet készíteni! Mi nyeltünk egyet és örültünk, mint majom a törmelék cukornak. A fénykép-probléma nagyjából tehát rendeződni látszott.
Kb. 70x fényképezte le Törpillát, azon egyszerű oknál fogva, hogy a fényképezőgépük iszonyú nagyot villant. Nos, próbáld meg azt mondani egy 20 hónaposnak, hogy tartsa nyitva a szemét, miközben egy 100 Wattos égővel elvakítják! Hát vért pisiltünk, mire lett egy rendkívül nyomi kép, amin a szeme félig nyitva volt.
Az elsődleges információszolgáltatás alapján arra számítottunk, hogy az okmányt azonnal magunkkal is vihetjük, de a kiállítást végző hölgyek elmondták, hogy ez sajnos nem lehetséges. Kicsit rosszulesett, de megígérték, hogy három napon belül postázni fogják.
Mivel a budapesti repülőjegyeink július 17-ére szóltak, többé-kevésbé megnyugodva hazamentünk. Még volt hátra 13 napunk.
A hét további részében az irat persze nem érkezett meg, ezért a hét vége felé érdeklődni akartam a papír hollétével kapcsolatban. Péntek volt, munkaidő, de csak a portással sikerült beszélnem. A következő hétfőn, július 11-én ragadtam újra telefont. Akkor azt az infót kaptam, hogy az okmány a következő napi postával kerül kiküldésre.
Mondanom sem kell, a következő napokban is hiába vártuk a postást, így többször rájuk csörögtem, hogy mégis mi van. Hol a portással beszéltem megint, mert ma nincs ügyfélfogadás, hol azt állították, hogy az irat már rég kiküldésre került. Persze minden alkalommal igyekeztek mihamarabb lerázni. Csütörtökig kultúremberként viselkedtem, de aznap megint megpróbáltak elhajtani. Mivel a vasárnapi repülés elég közel volt ahhoz, hogy a kisded játékaikat tovább hallgassam, mondtam a kalitkás hölgynek, hogy én márpedig addig nem tágítok, amíg nem mond nekem egy ajánlási számot, amin feladták. Vagy azonnal beszélni akarok a konzul asszonnyal.
Végül is hosszas várakozás és körbekapcsolás után kiderült, hogy az okmány nem került még kiállításra sem, állítólag valamelyik gép hibája miatt. Nesze neked!
A hír nem érintett valami jól - konkrétan ordítani tudtam volna -, már lassan két hete vártunk akkor, arra a nyomorult papírra, amit állítólag azonnal át lehet venni, ha elmászol a konzulátusra. A kalitkás kolléganője akkor biztosított engem arról, hogy az aznapi postával – pontosabban gyorspostával – az okmányt kiküldik és azt még időben, július 16-án, szombaton kézhez vehetem.
Kérdésemre, hogy mi annak a valószínűsége, hogy ennyi félinformáció után ez valóban így fog történni, kijelentette, hogy ők 27 Eurót kénytelenek kifizetni a gyorspostának azért, hogy én másnap reggel az okmányt ajánlva kézhez vehessem. Én megkérdeztem, hogy és ez vajon kinek a hibája, ő pedig lecsapta a telefont.
Július 16-án – ahogy egész héten – ki sem mertünk mozdulni, vártuk a futárszolgálatot, mint a Messiást. Aztán délután 4-kor kezdtem el bőgve őrjöngeni, mert szombaton du. 3 után nem jön futárszolgálat. Ott álltunk megfürödve.
Szerencsére Apa nem veszítette el a fejét, hanem hozzáfogott a B-terv megvalósításához. Hogy ne veszítsük el az összes repjegyet oda-vissza, de haza is érjünk, taxit rendelt Budapestről. Felhívta az öccsét, aki két óra múlva már Apósommal a hóna alatt Hegyeshalom felé dübörgött a piros járgánnyal. Reggelre kiértek hozzánk, aludtak pár órát és elindult az egész csapat nagy Magyarország felé. A fiúk meg az útlevél nélküli Kicsi autóval, én meg az útlevéllel felfegyverkezett Nagy, repülővel.
Mondanom sem kell, nem ezt volt életem legszebb napja. De néhány óra eltéréssel, csak megérkezett mindenki Budapestre.
Másnap a kerületi okmányirodában – igaz, sürgősséggel – megigényelt útlevelet hamarabb átvettük, mint a konzulátus által végül, július 23-án 20 napos világrekord részidővel megküldött okmányt. Mindez úgy, hogy a törvény betűje szerint egy két éven aluli tudtommal még csecsemőnek számít, és gyorsított eljárásban kell vele foglalkozni.
Persze azt is tudom, hogy az állami szervek ügyintézési határideje 30 nap. És hogy érvényes úti okmány nélkül nem viszünk senkit sehová. DE: mi van akkor, ha nincs családunk, nincs pénzünk, nincs szállásunk, sem alternatív megoldás? Mi van akkor, ha nem egy keresztelőre jövünk haza (ahol én vagyok a keresztanya), hanem ott ragadunk egy idegen országban útlevél nélkül két kicsi gyerekkel? Mi történik akkor velünk, ha nincs Schengen sem határtalan Európa? Vagy túl nagy a távolság vagy túl kevés az idő? Mi van akkor, ha tényleg nagy a zűr és valakinek ők az utolsó lehetőség?
A sztorit azóta persze röhögve meséljük mindenkinek, pedig akkor nagyon nem élveztem!
A történet csattanója az, hogy mindezen kérdéseimet egy levélkében megfogalmazva elküldtem a konzul asszonynak, minek következtében egy hét múlva felhívott. Akkor már megvolt a telefonszámunk nekik.
Azzal kezdte a mondandóját, hogy minden, amit most mondani fog, magyarázkodásnak fog hangzani. És úgy is lett.
Coral
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
