Az öcsém a húszas évei elején-közepén jár az életében és ahogy „nő be a feje lágya”, egyre érdekesebb párkapcsolati kérdéseket feszeget. Nagyon foglalkoztatja, hogy milyen egy egészséges kapcsolat, hogyan és mitől működik jól a társa mellett az ember és úgy általában próbálja megérteni a nőket.

Egyre gyakrabban talál meg olyan kérdésekkel, ami akár több napra is gondolkodóba ejt és a beszélgetésünk lezárása után is sokszor eszembe jut még egy-egy megjegyzés a témához kapcsolódóan.

Legutóbb arról beszélgettünk, hogy mennyire várhatja el az ember (férfi vagy nő, ebből a szempontból mindegy), hogy a párja külsőleg igyekezzen megfelelni az ő ízlésének.

Az ismerkedési időszakban egyértelmű, hogy a feleknek tetszik, amit látnak, vizuálisan a saját ízlésüknek megfelelőnek tartják a randipartnert, ezért gravitálnak egymás felé és talán mondhatjuk, hogy ez a párkapcsolat nulladik lépése.

Az idő múlásával viszont mindenki változik külsőre és nem reális arra számítani, hogy a partnerünk 5-10-15 év elteltével is ugyanúgy fog kinézni, mint a megismerkedésünk első napjaiban.

Mi a helyzet azonban a tudatosan „elkövetett” változásokkal?

Ha én, teszem azt, feketére akarom festeni a hajamat, de a párom szőkén ismert meg, évek óta szőkén tetszem neki, akkor jelezheti-e, hogy ő nem kimondottan örülne az újításnak? Mennyire kell nekem figyelembe vennem az ő ízlését az én külsőm formálásánál?

A saját ízlésemnek/véleményemnek a másikra ráerőszakolása-e az, ha kerek-perec megmondom a páromnak, hogy én nem szeretném, ha befestené a haját, mert nekem úgy tetszik a külseje, ahogy van?

Jogosan érezhetem-e megbántva magamat, ha az én ízlésem nincs mérlegelve, nekem nem akar tetszeni a társam?

Megmondom őszintén, hogy nem igazán tudtam egyenes választ adni ezekre a kérdésekre.

Igyekeztem a saját kapcsolatomra kivetíteni a fentieket és végiggondolni, hogy mi hogyan állunk ehhez a témához.

Arra jutottam, hogy nem tudom egyértelműen azt mondani, hogy itt a határ, eddig oké beleszólni, innen már bunkóság.

A saját példámból kiindulva ki tudom jelenteni, hogy több olyan „beavatkozást” is  el tudok képzelni, amiben nem lennék hajlandó semmiféle kompromisszumra, viszont alapvetően igyekszem úgy kinézni, hogy az a férjemnek tetszen, hiszen az én véleményem után az övé befolyásolja a külsőmet a leginkább.

Ha például együtt vásárolunk, felpróbálok egy ruhát, majd a próbafülkében állva megállapítom, hogy nekem nagyon tetszik amit látok, de a férjem leszavazza az adott darab megvásárlását – attól én még magammal viszem a kiválasztott holmit a pénztárhoz. Azt viszont a hordásánál figyelembe veszem majd, hogy ő ezt nem szereti rajtam, így amikor együtt megyünk valahová, akkor más darabokat részesítek előnyben.

A férjem nagyon szereti a hosszú hajat a nőkön, az én hajam is az egyik kedvence rajtam. Ha viszont megunnám és rövidebb fazont szeretnék, kikérném a véleményét, hogy milyen forma és stílus az, amivel ki tudna békülni, akkor is ha hosszra jóval rövidebb lesz a hajam. A végső szó természetesen az enyém lenne, olyan frizurát választanék, ami nekem tetszik, de igyekeznék az ő ízlésének is megfelelni, hogy ugyanolyan vonzónak lásson, mint korábban a hosszú hajjal.

Szerencsére nálunk nem áll fenn ilyen helyzet, nem igazán különböztünk még össze jelentősebb megjelenésbeli, külső dolgokon, mindketten szívesen teszünk „a másik kedvére”, kikérjük egymás véleményét és figyelembe vesszük a másik ízlését.

Nekem nagyon rosszul is esne, ha az én testemmel, külsőmmel kapcsolatban megpróbálna valami olyasmit rámerőltetni, amit én nem szeretnék, vagy ellenezne olyan változtatásokat, amit én fontosnak érzek, mert attól látom szépnek magamat, vagy attól érzem úgy, hogy felturbóztam az önbizalmam.

Azt sem tudom viszont mondani, hogy a partner „ne szóljon bele”, ne ossza meg a gondolatait, ahogy bizonyos mértékig az is elvárható, hogy mindkét fél igyekezzen a másik kedvére tenni, mert egy szeretetre, szerelemre épülő párkapcsolatban normális, ha figyelembe veszem a választott társam gondolatait is.

Fontos azonban, hogy ez is kétirányú utca, az nem járja, hogy csak az egyik fél akar megfelelni a másiknak, míg a társa nem veszi figyelembe a párja ízlését.

Hol a határ? Lehet-e egészségtelen és „beteges”, ha mindenáron a párom ízlésének megfelelően akarok kinézni, vagy ez csak a szeretet jele? Figyelembe kell-e vennem az ő véleményét vagy „az én testem, az én döntésem” – majd megszokja a változtatásokat? Zavarhat-e, ha a párom tudatosan szembemegy az én ízlésemmel és olyan változtatásokat eszközöl, amiről tudja, hogy nagyon visszás és nekem egyáltalán nem tetszik?

Ti mit gondoltok erről?

Salty