Olvasom a blogot, bár nincs saját gyermekem (még), és gondoltam, megosztom veletek a történetem. Több ilyen-olyan kapcsolat után, óriási szerelemben/szeretetben és egyetértésben élek most a kapcsolatomban. Eléggé független, megzabolázhatatlan lélek vagyok, nehezen megy az alkalmazkodás, szóval a "nekem márpedig senki nem mondja meg, hogy mit csináljak" típusba sorolnám magam. Páromnak van egy gyermeke, ami engem eleinte elriasztott a komolyabb kapcsolat kialakításától. Sőt, őszintén szólva eszembe sem jutott, hogy akármennyire hagynám magam belemélyülni a dologba...
Aztán addig gondolkodtam ezen nagy bölcsen, hogy észrevétlenül fülig szerelmes lettem, és elkerülhetetlenné vált a találkozás a kicsivel (4 éves volt akkor). A legenyhébb kifejezés, amit használni tudok az érzésre: be voltam fosva, de nagyon! A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor a kicsi engem teljesen természetesen kezelt, és onnantól kezdve gigaszuper a kapcsolatunk. Nem csak vele, hanem a gyerek anyjával is jó a kommunikáció, mindnyájan a kicsi érdekeit tartjuk szem előtt.
Neki "természetes" lett az állapot, hogy négy felnőtt van körülötte és szerintem mi is felnőtt emberek módjára kezeljük a helyzetet. Rám is hallgat, ha kérek tőle valamit, én is fegyelmezem, ha "rájön az ötperc", és persze én is dicsérem és össze-vissza puszilom, ha valamit ügyesen csinál. Egyre erősebb bennem a vágy, hogy szeretnék egy, majd több saját gyereket is, akinek nem csak x éves korától kísérhetem végig az életét.
Tanulság? Az nekem van. Mégpedig az, hogy lehet más gyerekét annyira szeretni, hogy a sajátodnak érezd, és hogy bizony el lehet engedni véglegesen a hülye elveket, amik szerint eddig élted az életed.
Van még valaki, aki hasonló cipőben jár?
bicskamaxi
