Nehéz ezt megírni, mert tudom, hogy mindenki csak elítél majd. Mondják majd, hogy milyen anya az ilyen, minek ennek gyerek, csak ő tehet róla, de már ez sem érdekel… Ha nem írom ki magamból, amit érzek, rövid időn belül idegösszeroppanást fogok kapni és azt hiszem, hosszú lesz a kezelés…
Tudni kell rólam, hogy világéletemben anya szerettem volna lenni, és a mai napig imádom a gyerekeket, a munkám is részben hozzájuk köthető. 25 éves voltam, amikor úgy éreztem, hogy gyermeket szeretnék, itt az idő. A párommal akkor már együtt éltünk, közös jövőt terveztünk, így ő is azt mondta, hogy készen áll. Három hónap után teherbe estem és elmondhatatlanul boldog voltam! A terhesség minden tünetét ajándékként éltem meg, még a szülést is vártam, és sok gyereket terveztem. Most már úgy látom, éretlen voltam még erre a szerepre, várnom kellett volna még, nem csak akarni ezt az egészet.
Az első sokk a szülésnél ért, bevallom, nem számítottam ekkora fájdalomra. Valahogy senki nem mesélt a szülést követő nehéz időszakról, ahogy arról sem, hogy a szoptatás az első pár hétben kegyetlenül fáj és a kétségbeesésről sem szólt senki. A férjem ráadásul messze dolgozott, csak hétvégén volt itthon, így egyedül maradtam a fájdalmammal, a kérdéseimmel és egy újszülöttel. Az újszülött sajnos nem olvasott szakkönyveket, így sose hallott az eszik-alszik korszakról. Szinte folyamatosan fogni és szoptatni kellett, csak rajtam volt hajlandó aludni, éjszaka is többször felkelt, szinte folyamatos testközelséget igényelt. Én fizikailag és lelkileg is teljesen kimerült és magányos voltam, lefogytam és szinte folyamatosan úgy éreztem, hogy nem bírom. Anyukám volt az egyetlen, aki segített és ő az, akire a mai napig jobban számíthatok, mint a saját férjemre.
Az első hét hónap a mai napig ködös és összefolyt, azt hiszem, szülés utáni depresszióban szenvedtem. A gyerek mellett se enni, se aludni, se zuhanyozni nem tudtam, mert ha magára hagytam, úgy ordított, hogy például hat hónaposan rendszeresen beleájult. Egyetlenegyszer aludt el magától, a mai napig altatni kell, pedig már hétéves. Ahogy elindult, egy kicsit jobb lett, de folyamatosan szórakoztatni kellett, úgy éreztem, hogy megfulladok mellette. Amikor egyéves lett, beiratkoztam egy iskolába, hogy legalább szombatonként hadd legyek nélküle, ahogy kétéves lett, szinte menekültem vissza a munkába, és mondhatni munkamániás lettem. Ott sikeresnek éreztem magam, otthon egy szerencsétlen balfasznak! Én nem sétáltam üdvözült mosollyal az arcomon, inkább kétségbeesve rohantam, mert folyamatosan ordított. Nem, nem fájt semmije, csak épp nem rajtam lógott.
A gyerek hamar rájött, hogy hogyan érheti el, amit akar, így szinte mondhatom, hét éve folyamatosan terrorizál. Soha semmi nem jó neki, és persze semmi nem elég. Ha nem az van, amit akar, addig hisztizik, amíg idegileg annyira kikészülök, hogy inkább megteszem, amit kér, csak fogja már be! Ezt ne úgy képzeljétek el, hogy két perc, és anya ugrik, órákban is számolhattok, az tömény sírás, ordibálás, hiszti és idegbaj! Magnéziumot szedek miatta, de már nem használ. Ha itthon van, csak ordibálás van, ha nincs, harmónia. Folyamatosan követelőzik, olyan, mint egy energiavámpír!
Azt, hogy milyen anya is lehetek, csak azóta tudom, hogy megszületett a második gyermekem. A terhességet végig idegeskedtem, és azon imádkoztam, hogy még csak véletlenül se legyen olyan, mint az apja és a testvére. Szerencsére ő egy álom! Volt, hogy négy órát aludt egyfolytában, altatás nélkül, a saját ágyában. Ha bemegyünk a boltba, segít pakolni, soha sem hisztizik, hogy ezt vagy azt kér. Itthon tökéletesen elvan egyedül is, mellette tudok dolgozni úgy, hogy ne pótcselekvésnek, hanem kellemes időtöltésnek érezzem. Kedves, vicces, és mindig tudja, hogy mire vágyom. Persze ő is tud hisztizni, kihozott már a sodromból vagy kétszer, de vele öröm lenni! Mellette úgy érzem, hogy jó anya és jó ember vagyok, ő az én napsugaram, jelenleg az egyetlen boldogságom!
A férjem nem ért meg, csak saját magával van elfoglalva. Amikor nyolc hónapos terhes voltam, kis híján elindultam itthonról, mert akkoriban hét napból hatot bulizással töltött. Sokszor mennék mellőle, mert nem érzem, hogy a társam lenne, inkább olyan, mintha ő is csak egy gyerek lenne, a rosszabbik fajtából, de nincs hova, a gyerekek meg szeretik nagyon. Olyan, mint az anyja, önző és központi figyelemre vágyik. Mint a gyereke. Úgy néz ki, hogy ez generációról generációra öröklődik, csak én bolondulok bele.
Mostanában a nagyobbik extra szeretetre vágyik, de ahogy meglát, már elégedetlenkedik, követelőzik és ordít velem, nekem meg már nincs erőm harcolni vele és őszintén ölelgetni. Idegileg teljesen kikészültem és senkivel nem tudom megbeszélni a problémámat, hiszen csak azt hallgathatom, hogy mennyire rossz anyja vagyok. Ha máshol vagyunk, nyugodt, itthon meg egy fúria. Nagyon nehéz vele és kétségbe vagyok esve, hogy mi lesz később. Ha tehetném, kifutnék a világból, de néha még az is eszembe jut, hogy van-e értelme az életnek. A Picike tartja bennem a lelket, ő az egyetlen, aki mellett boldog vagyok. Néha legszívesebben megfognám és elmennék vele, és soha nem jönnék vissza!
Tudom, hogy milyen óriási károkat okozok a nagyobbik lányomnak, tudom, mert én is így nőttem fel. Apám alkoholista volt, szart mindenre, anyám meg túlhajszolt és mindig engem talált meg. Akkoriban borzasztóan szenvedtem emiatt és tudom, hogy most az én lányom is szenved miattam, de egyszerűen úgy érzem, hogy nincs eszközöm vele szemben, tehetetlen vagyok. Akármit csinálok, neki nem jó, üvölt még akkor is, ha csak annyit kérek, hogy vegye elő a takaróját. Segíteni soha nem szokott, inkább kicsap egy nagy hisztit, csak ne kelljen megmozdulnia. Jelzem, csak itthon és főleg velem. Az iskolában mintapéldány, imádják mindenhol, ha hazajön, akkor meg mint aki átváltozik, és minden sérelmét rajtam akarja levezetni.
Ma például elengedtem játszóházba, ahogy hazajött, csak torkaszakadtából üvöltött, hogy mennyire rossz neki itthon, unatkozik és el akar menni a barátnőjéhez. Hiába raktam ki gyurmát, sütöttünk sütit, csak üvöltött két órán keresztül, amíg annyira ki nem készültem, hogy inkább elvitettem itthonról, mert azt éreztem, hogy szálanként szedem ki a haját. Ha bemegyünk a boltba, tömény követelőzésbe kezd, hogy ezt meg azt kér, és nyomja végig, amíg ki nem megyünk és tovább is. Gyenge vagyok mellette, nincs erőm a következetességre. Ha közös programot csinálunk, nálunk az is csak ordibálással és feszültséggel jár. Az apja ordibál mindenért, a nagyobbik elégedetlenkedik, hogy de szar a program, ő ezt meg azt akar, én meg cipelem a kicsit, és próbálok úgy tenni, mintha mi valójában egy normális család lennénk.
Egy ideje már gondolkodom rajta, hogy pszichológushoz fordulok, mert idegileg már tényleg teljesen kikészültem. A környezetem erősnek lát, legyintenek, ha panaszkodnék, így már nem is szoktam. Nem tudok senkivel őszintén beszélgetni, mert mindenkit csak a vidám énem érdekli.
Sajnos elég szenvedélyes és hirtelen vagyok, és ami a szívemen, az a számon, így gyakran mondok csúnyákat a gyereknek, meg a férjemnek is, csak az a baj, hogy ezeket már meg sem bánom, mert valahol a szívemből jönnek. Túl érzékeny vagyok, ahogy a gyerek is, talán ezért is olyan sok köztünk a konfliktus. Szenvedek, mert ő szenved, jó anyja akarok lenni, a támasza, a barátja, de most inkább egymás ellenségei vagyunk. Úgy érzem, hogy minden rám szakad, mindenki tőlem várja a megváltást, de én nem vagyok elég erős ehhez. A gyomrom teljesen kikészült már és soha senki nem tudta/tudja belőlem úgy előhozni az állatot, mint a gyerekem. De ez nem én vagyok, én ettől jobb vagyok!
Kérem, hogy a sok bezzeganyákon kívül olyanok is írjanak, akik értik, esetleg átélik a problémámat, de annak örülnék a legjobban, ha írna olyan is, aki esetleg segíteni tud, hogy mit csináljak, hogy bánjak vele. Türelmem nem sok van, és már most rettegek a kamaszkortól, mert állítólag az még rosszabb lesz, pedig én már most is kivagyok.
anonym
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
