Egy télen adománycsomagot rakott össze a Nagymamám a Máltaiaknak. Számos ruhaneműt, tartós élelmiszert és a kedvenc babáját.
Idős korára is volt néhány babája, nagy becsben tartotta őket, mi unokák csak vigyázva kaphattuk őket rövid időre a kezünkbe. Most a legnagyobbat megmosdatta, felöltöztette szépen, még egy kis pénzt is dugott a ruhája zsebébe.
Amikor kész volt a pakolással, elindult. Csúnya, hideg téli nap volt, egy jeges útszakaszon megcsúszott a nagy csomaggal, és úgy elesett, hogy a jobb csuklója szilánkosra tört. Ez a csuklója sosem lett már olyan, mint régen, hiába járt vele sokáig fizikoterápiára. Az orvos azt javasolta, tornáztassa sokat, esetleg gépeljen valamit. Így a Nagymama nekiállt megírni élete történetét. Hónapokig szorgalmasan gépelte minden délután, és végül kiírt magából mindent. A könyv ezer oldalas lett (sajnos olvasása nem okozott örömet mások számára), a Nagymama tényleg mindent beleírt, ami történt vele az utolsó szóig. Olyannyira, hogy végül teljesen elfogytak a szavai, néhány év múlva Alzheimer-kóros lett, szinte teljesen megnémult és rövidesen meg is halt.
Halála előtt többször kórházba került különböző fertőzésekkel. Igaz nem nagyon ismert meg már senkit, de azért igyekeztünk gyakran látogatni őt. Furcsa volt szembesülni a demenciával, korábban ezt egyáltalán nem ilyennek képzeltem. A Nagymama már nem haragudott a világra, a szavakra, melyek fokozatosan hagyták el őt, és ezzel sok bosszúságot okoztak korábban. Nem bántotta már az sem, hogy nem tudja, nem érti, mi történik körülötte. Feküdt az ágyában, ha jól volt, derűsen mosolygott, és valami olyan szépség sugárzott elaggott testéből, amelyet nem könnyű körülírni.
Valahogy kisbaba lett újra, néha mondott egy-egy szót, de többnyire csak árasztott magából valami egységet, teljes elfogadást. Azt mondta a matróna-gyermek test: „Gyere, ülj ide mellém, mesélj nekem, etess meg, törődj velem, simogass meg!” Ezeket jólesett megtenni, és ő elégedettnek látszott. Tenger idejében kevés dolgot tett, és mégis elszórakozni látszott. Figyelte a megjelenő alakokat a kórterem ajtajában, a körülötte tevő-vevő angyalszerű lényeket, a fények változását. Ha valaki etette-itatta, elfogadta lassanként, nagyokat nyelve. Ha beszéltek hozzá, okosan, ragyogó szemmel figyelt. Kezeivel pedig folyton babrált, lapozgatta a mesekönyvét, újra és újra rácsodálkozva a színes képekre, egy zsebkendőt hajtogatott türelmesen századszor is újrakezdve vagy pedig a babája ruháját igazgatta nagy gonddal.
Öt éve hogy elment, és én csak most köszönöm meg neki, amire tanított: életünk utolsó, legkiszolgáltatottabb óráiban is velünk maradhat az emberi méltóság és a szépség. Köszönöm, Nagyi! Vigyázz magadra nagyon!
Teofil
