Olvasónk beszámolóját több részletben közöljük - bemutatva, hogy fiatalon se mindig megy a babavállalás úgy, mint a karikacsapás.
A kezdetek
Gyerekként nem az anyuka szerep volt az, amiben elősorban elképzeltem magam. Nem szeretettem babázni, más játékok mindig jobban érdekeltek. Az egész családban nem akadt kisebb gyerek, a babákkal semmilyen tapasztalatom, élményem nem volt.
Aztán kamaszként biztos voltam benne, hogy nekem nem kell soha gyerek. Csak a nyűgöt, a feladatokat láttam az egészben. Én élni, tapasztalni, bulizni akartam.
Egy ilyen bulizás alkalmával ismertem meg a férjemet. 19 voltam, ő 23. Első látásra szerelem volt, bár nem gondoltam akkor bele, hogy most ténylegesen azt a férfit találtam meg egy gagyi klub lepukkant táncparkettjén, akivel le szeretném élni az életemet. De hamar hozzá költöztem, teltek az évek és minden nagyon szépen működött, boldogok voltunk, annak ellenére, hogy én félig még gyerek voltam lélekben mikor találkoztunk. Mellette azt hiszem felnőttem, sok dolgot másképp láttam, mint korábban.
Kezdtek előjönni az olyan témák, mint a házasság és a gyerek, de egyetemistaként, aki az órák és a munka között próbált egyensúlyozni, nem éreztem ezeket aktuálisnak. Aztán mikor elvégeztem az alapszakot, a Covid árnyékában összeházasodtunk, ekkor voltam 25. Neki eddigre már kifejezetten jó állása volt, nekem is több éves munkaviszony a hátam mögött. Akár jöhetett is volna a gyerek, de még enyhe pánikot éreztem a téma kapcsán, inkább beiratkoztam egy munkaerőpiaci szempontból nagyjából semmit nem érő, de annál érdekesebb mesterszakra. A férjem türelmesen fogadta ezt a döntést, ami azzal járt, hogy a fizetésem még jó darabig a béka segge alatt lesz, és gyerek sem lesz pár évig.
Volt viszont egy problémám, ami egyre inkább zavart. Mint már írtam, a Covid ideje alatt jártunk a történetben. Én beadattam eddigre két Pfizer oltást. És ez eléggé betette a kaput az addig mindig tűpontos menstruációmnak, az első után nem jött meg többé. NEM egy oltásellenes hangulatú posztot szeretnék kiadni a kezeim közül, mert nem vagyok az, beadattam a 3. oltást is a saját bőrömön tapasztalt mellékhatása ellenére. Viszont tény, hogy mikor már fél éve nem menstruáltam, úgy döntöttem jó lesz nőgyógyászhoz fordulni.
Nem volt bevett nőgyógyászom, addig az SZTK-ba jártam, most bejelentkeztem találomra egy magánklinikára. Kedves, fiatal doktornő fogadott. Ultrahangot csinált, és az alapján elküldött vérvételre. Az eredmény PCOS lett. Eléggé összetörtem. Tudtam, hogy nagyon gyakori a nők körében a hormonális betegség, de nálam ez eddig soha fel sem merült, egyszerűen kívül esett a világomon. Nem is értettem az egészet, hiszen korábban semmi tünete nem volt, honnan jött ez most hirtelen? Mindenesetre megkaptam a szokásos tanácsokat, mozgás, egészséges étkezés. Plusz természetes gyógyszer javaslatokat, menstruációt segítő kapszula, méhpempő kapszula, ösztrogén krém.
Azt már csak félve kérdeztem meg, hogy mi lesz így a gyerekvállalással. A doktornő annyit mondott, hogy nem lehet ezt előre tudni, van, akinek simán sikerül.
Ő személy szerint érintett a problémában, és 7 éve próbálkoznak. Ez a mondat aztán ott visszhangzott a fejemben. 7 év. Basszus, az elég sok idő.
Mikor hazaértem, mondtam a férjemnek, hogy akkor akár el is hagyhatjuk a védekezést, mert ki tudja mikor lesz ebből bármi is.
A pánik, hogy mikor leszek én elég érett egy gyerekhez, átcsapott abba a pánikba, hogy mikor lehet nekem gyerekem. A doktornő által javasolt gyógyszerek szerencsére hatottak (rengeteg pénzt fizettem értük minden hónapban, nem olcsó mulatság ez a PCOS), a ciklusom feltámadt a semmiből, megint szépen beállt pár hónap alatt, de én már nem bíztam a testemben. Fejben nem gondoltam, hogy a közeljövőben gyerekem lehet, hiába volt meg elvileg minden esélye.
Folytatjuk.
Egy kismama
