Sziasztok! Irány a backstage!
Ez most picit rendhagyó poszt lesz, mert magasabbra húzom a függönyt, hogy jobban belássatok mögé. Freitamásosan: Zsé, és ami mögötte van.
Egész héten a múltkori poszton és az azokra érkezett kommenteken töprengtem. Nagyon sok minden felvetődött bennem (óóó, én balga, miért nem írtam le, akkor most lenne vázlatom ehhez a poszthoz….), és szeretnék egy-két dologra rávilágítani.
Először is: a kommentelés. Tudom, hogy nagyon ritkán szólok hozzá a posztjaim alatti beszélgetéshez. Sosem ígértem, hogy non-stop itt leszek, mert ezt nem tudom megtenni. Nagyon szeretek beszélgetni, élőszóban és írásban is, így tudom, hogy ha egyszer elkezdem, nincs megállás. Mindig van egy új válasz, mindig van egy új gondolat… Egyszerűen nem fér bele az életembe. Ráadásul néhány komment felkavarja az indulataimat, ilyenkor nem jó hozzászólni. Megvárom, hogy leülepedjen a dolog, elválasztom a – szerintem – bántó hangnemet a tényleges mondanivalótól. Megígértem nektek, hogy minden tanácsot, kritikát meggondolok, és igyekszem is eszerint tenni, még akkor is, ha nem pont az én szájam íze szerint való. Senkit sem szeretnék megbántani egy visszavágással, mindig emlékeztetem magam, hogy aki elolvassa a posztomat, reagál rá, az rám szán valamennyit az értékes idejéből, és ezért végtelenül hálás vagyok (kivétel a troll, de olyan eddig még nem nagyon jött). Úgyhogy kérlek, fentiek miatt nézzétek el nekem, hogy nem vagyok jelen a beszélgetésekben.
Nagyon érdekes volt, ahogy egyre többen gondoltátok, hogy a sztori nem vicces, hogy hullafáradt vagyok, hogy sanyargatom magam. Ehhez két – általános – gondolat. Én ilyen vicces vagyok. Sziporkázom, ha kell, ha nem. Nagyon szeretem a humort, a fanyar iróniát. A Monty Python – dr. House vonalon szuperül érzem magam. Sokat nevetek a való életben is, és szeretem humorosan felfogni, elmesélni, visszaadni a történéseket. Persze: amikor a fejemen széttört dédnagyanyám tányérja, akkor nem nevettem, hanem bőgtem… Másrészt nem tartom magam mártírnak. Sőt: sokat dolgozom azon, hogy ne legyek mártír. Biztosan ti is tudjátok, hogy nehéz leadni a feladatokból, nehéz elhinni, hogy más is meg tudja csinálni pont olyan jól, mint mi és nem dől össze a világ, ha egy napra kivonulunk belőle. Gyakorolom ezt a dolgot, ennek egyik eredménye, hogy eljárok edzeni. Az az én-időm, és ragaszkodom hozzá (pedig annyi más hasznos dolgot tehetnék abban a heti 3x1,5 órában…).
Férj. Többen írtátok, hogy miért nem segít, miért változtattunk az életünkön, ha nem hozott a váltás jót. Sajnos nincs lehetőségem ezt teljesen körüljárni, mert ahhoz könyvet kéne írnom… A lényeg: tudtam, hogy a váltással (én többet dolgozom, ő kevesebbet, de visszatér a szakmájába) én veszek terhet a nyakamba. Egyszerűbb lett volna, ha ő marad a munkahelyén (ahol kiégett, amit utált, ami halálra frusztrálta) és talicskázza a pénzt haza, én meg dolgozgatok, mikor kedvem szottyan és a pénzt elköltöm a fodrásznál meg a ruhaboltban. Nyálas-csöpögősen hangzik ugyan, de nekem fontosabb a férjem, mint a fodrász. Szerettem volna segíteni a helyzetén és végre megtehettem, hogy több munkát vállalva az ő kieső pénzét én pótoljam. És ez nekem/nekünk is jó, mert azóta jobb a hangulata, energikusabb, visszatért az életkedve… Egyébiránt pedig mindig, mindenben segít: pelenkáz, mesél, etet, mosogat, főz, vásárol, orrot szív, angolt kérdez ki, rendet rak. Amit csak akartok. És jól működünk együtt, mert ami nekem nem megy, azt átvállalja ő és fordítva. Viszont vannak helyzetek, amihez ketten is kevesek vagyunk, ilyen az, ha három hetünket felborítják a beteg gyerekek, a halmozódó munka, a beteg szülő. Ilyenkor szedjük elő a humort, meg a bort és sztorizgatunk a srácokról esti nagy magányunkban. Ezzel töltődünk fel a következő napra.
Lemondás. Hát igen, valamit le kéne adni ilyenkor, de mit? Anyukám tényleg nagyon beteg. Én nem tudok bármikor lemászkálni hozzá, most éppen a tesómhoz kellett alkalmazkodnom, aki szintén dolgozik, családja van, stb. Nem volt ideális a péntek esti utazás, de még így is jobb, mint egy egész hétvégi napot „feláldozni”, és Anyuval ugyanannyit tudtunk volna lenni. Anyósom? Hát, az külön megérne egy posztot, ugyanis ő nem jöhet hozzánk bármikor, mert apósom rövid pórázon tartja. Ráadásul múlt hónapban mellrákkal diagnosztizálták, eléggé be van ijedve. Így amikor kiderült, hogy a névnapok miatt el tud jönni, én nagyon örültem. Igaz, jött vele após is… Ezek ilyen villámlátogatások, a vasárnapi mise után jönnek és ebédre már haza kell érni. Tehát kb. 1 órát vannak itt. Ez nem olyan borzasztó megterhelő, ráadásul a gyerekeknek is jót tesz, mert szeretik a nagymamájukat. Amúgy épp megállapítottam, hogy ha idén egyikünk anyukája sem hal meg, akkor ez már egy jó év lesz.
A kamasz lányom végtelenül belátó. Négy testvére van, soha egy rossz szava nincs, ha nem érek rá vele foglalkozni (cserébe mindig igyekszem időt találni, hogy vele legyek), viszont ezt a pizsipartit már kétszer halasztottuk. Szerettem volna kedveskedni neki és tényleg csípem a barátait. Tehát ezt sem mondtam le. Vásárlás? Két hónapja készültünk már rá, egy csomó olyan dolgot írtunk fel a listánkra, amikre már régóta vágytunk: finom kávék, illatos tusfürdő, egy szép körömlakk, embörnek a kedvenc dezodorja, stb. Tudom-tudom, máshol is meg lehet venni. De ez nekünk program volt, ráadásul utána a kék-sárga áruházban ebédeltünk, a gyerekek játszottak és kaptam két képkeretet, hogy a hobbiból festett alkotásaimat be tudjuk keretezni. Ez Férj ötlete volt és eléggé meghatódtam, mert nem gondoltam, hogy a mázolmányaim kereteznivaló szinten vannak… Nagyon jól éreztem magam.
Gyerekek leckéje? Khmm. A nagy már 16 éves, eszem ágában sincs átnézni a dolgait. Jön, ha szüksége van segítségre én meg megbízom benne, hogy tanul. Az eredmények őt igazolják. Sok év munkája van benne, hogy önállóan tanul, nagyon büszke vagyok rá. A két kisebb viszont más tészta: a 2. osztályos lányom szépen, jól, önállóan tanul, viszont szereti elmutogatni, hogy miket csináltak a héten, hány csillagot kapott, mire válaszolt jól. Erre szívesen szánok 10 percet, mert ez minőségi idő és messze nem a tanulásról szól. A negyedikes fiam pedig ADHD-s. Ha nincs kontroll, nincs teljesítmény. Mostanában szépen javul a tanulásban is, de kell a szoros figyelem, hogy rendben legyen. És hogy miért én? Nos azért, mert a férjem német anyanyelvű is, a gyerekekkel csak németül beszél, így viszont nehéz a sulis dolgokat kikérdezni, magyarázni (pl. nyelvtanból a németek a latin kifejezéseket használják, mi viszont nem).
Érdekes volt, hogy valaki szerint ez az egész életmódváltás nálam csak humbug. Ezt speciel kikérem magamnak. Lehet, hogy nem tökéletes, amit csinálok (ki szerint?), lehet, hogy vannak visszaesések (kinél nem?), viszont én legalább TESZEK magamért és erre büszke vagyok. Minden gramm cukor, amit nem eszem meg, nekem tesz jót, minden mozgással töltött alkalom engem edz.
A legjobbat a végére hagytam, miszerint: ezt az egészet jobban meg kellett volna gondolni előre. Mármint az 5 gyereket. Hát srácok, ezzel én nem tudok mit kezdeni. Hogyan kell előre meggondolni ezt? Ugyan már mesélje el valaki, hogy pl. hogyan gondolta meg az első gyerekét? A másodikat? A nyolcadikat? Nyilván vannak paraméterek: anyagi helyzet, hajlandóság, karrier, stb. De ha ezek mind stimmelnek, akkor mégis hogyan kellett volna előre látnom, hogy milyen lesz 3-4-5 gyerekkel, ha mind beteg, ha sok a munka, ha a fejemre esik a tányér? Esetleg kölcsön kellett volna kérnem két gyereket, hogy lemodellezzem?
Tök egyszerű a sztori. Én elváltam, a nagylányom az első házasságomból van. Érthető, hogy Férjjel szerettünk volna közös gyereket, és csak örültünk, amikor az egyből kettő lett. Így hát három gyerekünk volt, éltünk szépen békében, majd egyszer csak a gyógyszer mellett beugrott a negyedik. Nem vetettük el, mert megtehettük, hogy megtartsuk és szerettük volna megtartani. Születése után négy hónappal beköltözött hozzánk ötöske, aki cselesen kikerülte az óvszert. Megtartottuk, mert semmi okát nem láttuk, hogy elvetessük. Bár sejtettük, hogy nem lesz könnyű, a paraméterek rendben voltak. Nagyon boldog terhesség volt, álomszüléssel. Már 20 hónapos, és épp ma reggel néztem a cseresznyés pizsijében, hogy el sem tudnám nélküle képzelni a világot. Úgyhogy NEM, nem kellett (és nem is lehetett volna) jobban meggondolni. (A Férj meg azóta azzal marketingeli magát, hogy ő olyan, mint az Alien, mert a testnedve átégeti magát mindenen: gyógyszeren, gumin…)
Igen, fárasztó az öt gyerek. Néha haragszom egyikre-másikra. Nekem is eszembe jut, hogy mi lenne, ha csak a két nagyobb lenne. Vagy a két kisebb. Vagy csak a fiam. Vagy csak a középső. Baromi nehéz választani, mert mindet szeretem, úgyhogy itt általában vége is a negatív gondolatoknak. És néha arra is gondolok, hogy ha nem lenne gyerekem egy se, akkor menő jogász vagy színész vagy orvos lehetnék és betegre keresném magam. Vagy nem. Ki tudja. Ilyenkor azonban arra is rájövök, hogy a legkisebb után alakult ki a mostani életem, amiben két, számomra nagyon kedves foglalkozást is űzhetek (könyvelek és grafikus/designer vagyok), rugalmas munkaidőben és beosztásban, tehát itt vagyok, ha kellek és nem rúg ki senki, mert a magam főnöke vagyok. Ennek van előnye és hátránya is persze. De elhatároztam, hogy jó leszek ezekben a dolgokban és jó is vagyok! És jönnek a munkák szépen sorban és tényleg igaz, hogy ha valamit igazán szeretnél és teszel érte, akkor az egész Univerzum összefog, hogy segítsen.
Ezzel a pozitív gondolattal köszönök el, köszönöm, hogy elolvastátok ezt a hosszú bejegyzést. Jövő hétre remélem, mindenki meggyógyul, és visszatérek az edzéshez.
Zsé
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
