Nem terveztem a terhességet, úgy éreztem, huszonhat évesen ráérek még erre. De márciusban az első védekezés nélküli együttlét alatt megfogant a kisfiam. Pánikba estem, és egyben örültem is ennek, kavarogtak bennem a pozitív es a negatív érzések. Eszembe se jutott megszabadulni a kicsitől, még a gondolatától is irtóztam. Titkon azt reméltem, hogy a barátom kitörő örömmel fogadja, és egy boldog család leszünk. Hát nem így alakultak a dolgok. Ő vette meg a terhességi tesztet, és amint megtudta, hogy apa lesz, máris rákeresett a neten a lehetséges terhességi megszakításokra. Harcot kellett vívnom vele, hogy megtarthassam a babát. Ő állandóan veszekedett velem, hogy még nem készült fel harminckét éves fejjel a családalapításra, még túl korai, én meg éretlen vagyok, és ebből semmi jó nem sülhet ki. A kilencedik héten kórházba kerültem egy vírusfertőzés miatt, amit hányással és kiszáradással járt. De túlélte a pici az apja legnagyobb bánatára.

A negyedik hónapig még a hasamat se érintette meg, mintha fertőző betegségben szenvednék, úgy kezelt. Azt mondta, engem szeret, de az apaság gondolatával nem tud megbarátkozni. Én még meg is értettem. Rossz családi háttérrel rendelkezett, gondoltam, ez az oka a viselkedésének. Kb. a huszadik héten kezdte elfogadni, illetve beletörődni a helyzetbe. Eljött velem ultrahangra, amit néma csend követett az autóban útban hazafelé. Hazafelé az anyukámhoz, mert ott voltam szinte végig a terhességem alatt. Nem éreztem, hogy örülne a jelenlétemnek az agglegény lakásában. A huszonötödik héten szólt az orvosom, hogy nagyon kicsi a baba súlya, és menjek vissza két hét múlva. Nagyon megijedtem, zokogva jöttem ki a kórházból. Két hét múlva mindent rendben találtak, megnyugtattak, hogy gyarapodott, és minden rendben van, csak én is vékony vagyok, talán ez lehet az oka. Egy hét múlva alhasi fájdalmakra ébredtem éjjel. Nem vettem komolyan, de hirtelen öt-tízpercenkent jelentkezett. Hívtam a barátomat, hogy jöjjön gyorsan, mert valami nincs rendben. Egy óra múlva érkezett meg. A kisfiam már nem élt, azt mondták, három-négy nappal azelőtt már meghalt. Egy világ omlott össze bennem, de nem lehettem akkor gyenge, mert meg kellett szülnöm a halott kisfiamat. Csak egy fájdalomcsillapítót kaptam, a többi ment magától. A születésnapomat a kórházban töltöttem erőtlenül az ágyban, megfosztva mindentől. A barátommal együtt maradtunk, én megpróbálok megbocsátani neki, hiszen szeret (ezt mondja, és időnként tesz is értem dolgokat), de nem könnyű elfogadni a helyzetet.

Azóta hazaköltözött külföldről az anyósom, és én jelenleg azt érzem, hogy ő tetszeleg a feleség szerepében, míg nekem csak a szeretői státusz jutott. Mindig azt éreztem, hogy jobb nem költözni össze a barátommal, mert az ő lakását egy kicsit se tartom az otthonomnak. Így csak egy hetet vagyok nála, pár napot otthon, hogy azért fenntarthassam magamnak az én kis otthonomat. De azzal, hogy anyós naponta átjön, és átrendez a konyhában és mindenhol szinte mindent, csak azt az érzést erősíti bennem, hogy nem tartozom oda. Lehet, hogy jót akar, segít csak nekem, de az ellenkező hatást éri el. Még a hálószobába is bejön kopogás nélkül, és leül néha az ágyra tévét nézni. Amikor mindezt szóvá tettem, az volt a válasz, hogy az ő házában azt csinál, amit akar.

Sajnos mindezek ellenére szeretem a pasimat, mert sok jó tulajdonsága van a negatívumok mellett, de nehéz megbocsátanom mindezeket a dolgokat, amit elkövetett ellenem, még ha nem is szándékosan tette. Azt, hogy nem állt mellettem érzelmileg a terhességem alatt, és utána se kímélt meg a további érzelmi megrázkódtatásoktól. Gyereket csak kiegyensúlyozott, normális kapcsolatban lehet szülni, ahol őszinte szeretet es ragaszkodás veszi körül. Talán majd egyszer nekem is sikerül.

Cicababa