Lassú, de türelmes – viccelek majd beleőszültem már – kivárás után, végre kirobbant a tavasz, hogy majd két hétig boldogítson minket a tikkasztó nyár előtt. Becsatoltam hát a járgányba a kölyköt és útba vettük az első szimpatikusabb játszóteret, ahol először lengettük meg a hintában egy napfényes januári meleg napon.
Egy teljesen szokatlan időpontot választottunk magunkhoz képest, ezért voltak gyerekek és voltak anyukák is rajtunk kívül. Úgy hozzávetőleg százan, így első tippre, akkora alapzajjal, hogy kezdeni sem nagyon tudtam mit a feldolgozni való információkkal. Még éjjel 11-kor is peregtek a szememben az egy órás játszótéri móka eseményei, pedig én bőven több vagyok mint egyéves, és mégis annyi mindent láttam, hogy nem bírtam megnyugodni.
Kezdjük mindjárt a játszótérrel magával. Alapvetően egy rendkívül színes, vidám, ugyanakkor szélvédetté alakított és árnyékos kis sziget. Rögtön tudtam, hogy ide élmény lesz hozni a gyereket, a sok inger, játék miatt. Az elkerített terület előtt egy külső fitneszpark is áll, el is terveztük már Apával, hogy ha már bemelegszik a gyerek a közösségbe, milyen jó lesz itt 10-15 percet felnőtteknek való mozgással eltölteni.
Megérkeztünk. A gyerek jó szokásához híven aktívan kapkodta a fejét, azt se tudta, hova nézzen, mindenki érdekes volt, mindenkit meg akart nézni. Adtam neki hat perc akklimatizálódási időt, és kölesgolyót helyeztem elébe a szekérbe. Nézelődött, eszegetett, ültem egy padon. Aztán jelezte, hogy a mókának itt van az ideje, felemelte két kis karját, és én kivettem. Elsőnek a hinták telítettsége miatt a rugós csikóhalhoz mentünk, szimpatikus neki ez a szerkezet, el is üldögélt benne vagy öt percet. Utána, mivel felnőtt barátnővel érkeztünk, megmutattuk neki, hogy miképp is működik a libikóka. Ez már nem annyira érdekelte, ezért sorban álltunk a hintához, majd a lényeg, hogy belevetettük magunkat a homokozóba.
Körülbelül húsz éve nem jártam már játszótéren, ezért igyekeztem a lehető legtapintatosabban kiismerni, hogy hogy is mennek mostanában a dolgok… és rájöttem, hogy elég ritka állatfaj vagyok ebben a dzsungelben. Lehet, hogy kihalófélben is vagyok, csak nekem még nem szóltak róla, de el tudom képzelni, amint az alkatomra hajazó matricák árusításával mentik meg fajomat, szomorú kép, mégis valósnak látszik. Vegyük mindjárt az első pár lépést. Ahogy beértünk a térre, egy anyuka artikulálatlanul ordított Nimróddal, közölte vele, hogy nem normális és hogy azonnal hagyja abba, tulajdonképpen rángatta is a kissrácot, de kerülve a tipikus katasztrófaturizmust, inkább oda sem néztem. Ennek a kezdő jelenetnek ellenére, amelyet oly kristálytisztán hallott mindenki – pedig a telefonokat egyáltalán nem hallja senki – Nimród a téren maradt. És továbbra is felrúgta a kislányt, ordítozott, rombolt és nem szólt neki senki. És nem szóltam neki én sem, amikor egyetlen magzatom feje mellett egy centire dobta el a homokozólapátot. Teszem hozzá, nem tudom pontosan miért is fogtam be a számat! Miért is kerültem a konfliktust, ami már volt? Tény, hogy nem az én dolgom megnevelni a gyereket, a más gyerekét. De védeni a sajátomat KÖTELESSÉGEM! Hogy is kell ilyenkor viselkedni? Meg kell várnom míg legközelebb csak-csak fejbe veri? Hol van az a határ, amikor rászólhatok?
A 10,5 hónaposunk, először járt homokozóban, és én, mint – úgy vélem – kulturált szülő, igyekeztem a gyerekből Niagaraként ömlő nyálával nem gyúrhatóbbá tenni a játszótér homokját. Nem engedtem meg a porontynak, hogy kinyomja mások szemét, lerombolja a várukat, elvegye a gereblyéjüket. Én. Mert a mellettünk játszó Kolettre nem szólt rá az anyukája, hogy ne szórja a homokot a fiamra, és Nikire sem szólt senki, hogy ne ordítson már artikulálatlanul, ha Kolett építene, ő meg rombolna. Sőt Mírának sem mondta az anyukája, hogy ne lépjen már folyamatosan a kisfiam elé, ők amolyan ridegmarhatartásban ki voltak rakva, és anya a háttérben telefonált.
Konkrétan Niki anyja úgy, hogy közben a hat hónapos másik gyereke egyedül ringatózott a hintában, amire már négyen vártak akkor sorban. Szóval nem elég, hogy bezártak egy olyan háromszöget, amiben az egyik csak lengett, mint a száradó ruhák a szélben, a másik meg ordított, mint a sakál, mindeközben az értük felelős felnőtt kilépett ebből az univerzumból, és gondolom, valami hiperfontos információt tárgyalt meg a másik világ politikai vezetőivel. Talán itt lett volna jogom? Talán itt szólhattam volna legalább Nikinek, hogy ugyan már, kicsi csillagom, ne ordíts már, biztos meg tudjuk oldani. Csak hát ott volt bennem a hang, hogy ezt a gyereket még életemben nem láttam! Ellenben egy hosszú életre megjegyeztem.
Én tudom, hogy semmi keresnivalóm a homokozóban, de az első pár alkalommal még bemászom a kölyök mellé és igyekszem megmutatni neki, hogyan kellene viselkedni másokkal, hogyan játszunk azzal, ami mindenkié és nem a miénk, hogy nem szórjuk a másik szemébe a homokot és a legkevésbé sem nyúlunk mások szemébe. Nyilván én is fogok másokkal beszélgetni közben, elvégre azért is járunk le, hogy mindketten közösségben legyünk. De őszintén szeretném, ha közös lenne az élmény.
Sok a rossz példa, biztos mindenki tud ilyet, nem is egyet. Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet örökké a gyerek nyakában lihegni, különben milyen nyámnyila válna már belőle, mire leesik a seggéről a tojáshéj. Nade akkor is! Könyörgöm, ne akkor figyeljünk már oda, mikor ömlik a vér, vagy zokog a gyerek. Figyeljünk kicsit okosabban, nem csak a saját gyerekünkre, de a másikra is – gondolva arra az elvre, hogy mi mit várunk el a másik embertől, milyen értékeket akarunk mutatni. Mert a gyerek tőlünk, a szüleitől tanul, és ha azt látja, hogy én leszarom módon viselkedek mindenki mással, akkor, minő döbbenet, ő is így fog, és akkor koppanunk majd a padlón, mikor közlik, hogy a gyerek milyen elcseszett, és az senki más hibája nem lesz, csak a miénk.
Kjukamama
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
