Ha valaki depressziós, az több annál, mint hogy folyton rosszkedvű és fáradt. Az ilyen ember akkor is rosszkedvű és fáradt, ha erre semmi reális oka nincs, ha az élete elvileg boldog és pihentető. Akkor is magába fordulva, sírva fekszik a földön, ha van rendes, szerető, jól kereső férje, gyönyörű kisgyerekei, támogató családja, sok barátja, szép lakása, jó munkahelye, ami visszavárja. Velem pontosan ez történt.
Előre bocsátom, hogy szerintem a depresszió egy betegség, ami egy bizonyos súlyosság felett igenis gyógyszeres kezelést igényel. Aki ezzel nem ért egyet, ne olvasson tovább, mert csak felhúzza magát. Elég baj, hogy a társadalom ezt nem fogadja el, vagy nem úgy fogadja el, mint más krónikus, gyógyíthatatlan, de kezelhető betegségeket, mint például a hipertóniát, vagy a diabéteszt. Egy magas vérnyomással küzdő embernek senki nem mondja, hogy „Menj egyet sétálni, nézegesd a virágokat és lemegy a vérnyomásod!”, vagy egy cukorbeteg sem kapja azt, hogy „Minek az az inzulin, egy kis önfegyelemmel le lehet vinni azt a vércukrot!”. Miközben egy depressziós sokszor olyan visszajelzéseket kap, hogy a betegsége képzelt, banális, vagy akár puszta jellemgyengeség.
Nálam végzős egyetemista koromban, 23 évesen állapították meg a depressziót, terápiára jártam, és kaptam egy akkor korszerű gyógyszert is, amivel sikerült 6-7 évre egyenesbe hoznom magam. Ezalatt dolgoztam, buliztam, pasiztam, és mindent, amit egy átlagos huszonéves csinál. Napi egy darab tabletta volt a különbség aközött, hogy sikeresen élem az életemet vagy ki akarok ugrani az ablakon. Aztán 5 éve megismerkedtem a jelenlegi férjemmel, családot akartunk. Két év után májusban esküvő, nászéjszakán összejön a gyerek, február végére kiírva.
Azonnal mentem az orvosomhoz, hogy mi legyen, árt-e a babának, lehet-e szedni a gyógyszert, mikor, hogyan, meddig, de ebben nincs egységes szakmai álláspont. Olvasgattam a cikkeket, fórumokat, arra jutottam, hogy a második trimeszter végéig szedem a gyógyszert, aztán fokozatosan elhagyom, hogy tudjak szoptatni – mert a gyógyszer állítólag kimutathatóan megjelenik az anyatejben, amíg a méhlepény kiszűri. Leálltam a gyógyszerrel, és lassan észrevettem, hogy nem tudok már dolgozni. Nem terveztem hamar abbahagyni, de nem bírtam a stresszt, folyton sírtam, dühöngtem, veszekedtem, ami a munkahelyi légkörnek nem használt. Novemberben letettem a lantot, gondoltam, semmi baj, rápihenek, lassítok, csinosítgatom a gyerekszobát, úgyis tél van, csúszós utak, jobb nekem nem mocorogni.
És tulajdonképpen el is lehetett lenni gyógyszer nélkül, úgy, hogy az volt a napi programom, hogy rendbe tettem a lakást, filmeket néztem, sütiket sütöttem és hímezgettem az ágyon. Estefelé azért, a korai sötétben azért rendszeresen elsírtam magam, ha a férjem nem jött haza időben, de a hormonokra fogtam. A leghosszabb a január volt, aztán a legesleghosszabb a február, úgy éreztem, soha nem lesz vége. Sötét van, óriási vagyok, nem tudok mozogni, semmihez sincs kedvem. Úgy vártam a szülést, mint a megváltást – aztán majd minden jó lesz, itt lesz a kisbaba, örülni fogunk. Persze.
Borzalmas szülés volt, 24 órás vajúdás, minden általam ismert fájdalomnál elviselhetetlenebb, tolófájások az utolsó két órában, nem viccelek, az ötvenedikre volt kint. Amikor a hasamra tették a szegény kis elgyötört kisfiamat, nem éreztem semmit. Csak arra tudtam gondolni, hogy végre vége van. De ki a fene ez itt a karomban?
Három nap kórház, kóros vérszegénység, az átömlesztést elutasítottam, menjünk már haza. Még mindig nem érzek semmit. Csak milyen érdekes, hogy van itt még valaki a lakásban. Aki egész nap üvölt. Meg éjjel is. A hasa fáj, éhes, fáradt, megijedt? Nem tudom, és nem is érdekel. Csak ne üvöltsön már. Csak ne üvöltsön MÁÁÁÁR!!!!!!!!!!
Egyrészt tudom, hogy ezt mindenki átéli. Mindenkinél húzós az első időszak, főleg első gyerekkel. Bizonytalan vagy, nem tudod, mit kell csinálni, mit rontasz el, hogy kell szoptatni, hogy kell fürdetni, mennyit kakil, milyen színűt, mikor. De azért az a normális, hogy vannak jó érzésid, örülsz, és végső soron a gyerek iránt érzett szeretet, a felelősség érzése felülírja a félelmeket, a fáradtságot. Az meg NEM normális, hogy meg akarod fojtani a gyereked, kis rohadéknak nevezed, aki tönkretette az életed, és ha üvölt, visszaüvöltesz rá teli tüdőből.
A család, a nagyszülők, mindenki segített, látták, hogy kivagyok. Mondjuk volt olyan is, aki elmebetegnek nevezett és megpofozott. De mindegy volt, hogy kedvesek vagy bántanak, így is állandóan csak magamba roskadva ültem és sírtam.
Kéthetes volt, akkor mentem el orvoshoz, az utolsó pillanatban, amikor már szó szerint a saját fejemet ütöttem, nehogy a gyereket bántsam véletlenül. OK, azonnal befeküdni a kórházba, vissza a gyógyszert, gyereket elválasztani. Zokogtam – de meglepő –, hogy az egész azért volt, hogy szoptathassak, bassza meg. És micsoda anya vagyok, hogy még azt a kurva anyatejet sem tudom megadni a gyereknek, és csak a legrohadtabb ringyók csinálnak olyat, hogy nem szoptatnak, mikor lenne tejük. Kórházba nem akartam menni, mondtam, hogy otthon meglesz a 24 órás felügyelet, bőgtem néhány órát – nahát – és még egyszer utoljára megszoptattam a gyereket. Aztán bevettem a gyógyszerem.
Lassan, nagyon lassan már nem bőgtem minden nap. Egy hét múlva már le tudtam menni sétálni. Jött a tavasz, a hosszú, kemény tél után egy hosszú, kemény tavasz, ami alatt összeszedtem magam annyira, hogy el tudtam látni a picit egyedül. De egyéves volt, amikor először azt éreztem, hogy valamennyire azért kedvelem ezt a gyereket.
Nem sokkal ezután megint terhes lettem. Nem volt teljesen tervezetlen, de azért meglepődtem, hogy ilyen hamar. (Mit mondjak, iszonyú potens pár vagyunk, rohadjunk meg, hogy az ilyen szülőknek bezzeg azonnal jön az a szegény gyerek, amíg a rendes emberek meg évekig kínlódnak...) Ezúttal végig szedtem a gyógyszert, és tudtam, hogy nem fogok tudni szoptatni, felkészültem rá. A kórházban persze úgy néztek rám, mint a szaros ecsetre, de nem álltam neki minden éjszakás nővérnek külön elmagyarázni, hogy miért kérek tápot. (Mondjuk az egy dolog, hogy az orvos, a nővér megkérdezi. De miért kérdezi meg a zöldséges, hogy van-e tejci, meg szépen szopizik-e? Meg a vadidegen vénasszony, aki szembejön az utcán. Mi a fasz köze van hozzá? Miért kényszerülök arra, hogy A. hazudjak, B. magyarázzam el, hogy tápos és miért, C. valamit zavartan motyogjak, hátha békén hagy? OK, ez csak egy mellékszál, de azért rohadt idegesítő, még egy egészséges embernek is, gondolom, hogy a szoptatása közügy.)
Azért írtam le ezt a történetet, mert észre kell venni, magadon, a környezeteden, ha valaki ennyire rosszul van. Kisgyerekkel könnyen ráhúzzák az emberre, hogy szülés utáni depi, elmúlik, vagy hiánybetegség, vagy csak fáradt vagy. Vagy hiszti. Vagy egyszerűen nem vagy anyának való. Vagy összességében egy jellemhibás gazember vagy. Egy szörnyeteg. (Az anyósom egészen idáig eljutott.)
Ha látszólag nincs reális oka annak, hogy folyton rosszkedvű vagy, ha „elvileg” boldognak kéne lenned, de nem vagy, akkor el kell menni orvoshoz. És ha kell, akkor gyógyszert kell szedni. Nekem ma egy tabletta a különbség aközött, hogy szörnyeteg vagyok, vagy édesanya. (Lilabugyi vagy cukrostakony, mindegy, vállalom.)
A nagy kétéves múlt, a kicsi öt hónapos, szeretem őket, nagyon – mint a normálisok. Az anyaság még mindig elképesztően nagy és fárasztó feladat a számomra, keményebb, mint bármelyik munka, amit eddig csináltam. A munkámban mindig jó voltam – az anyaságban maximum közepes. De a gyerekeim boldogok, össze tudom szedni magam, illetve hála Istennek kapok családi segítséget ahhoz, hogy szép gyerekkort tudjak nekik varázsolni. A gyereknevelés továbbra sem igazán én műfajom – de ez rólam szól, ezzel lehet élni, ez már nem a betegség, ez már én vagyok.
Nem tudom úgy zárni a történetet, mint egy tündérmesét, hogy most már minden csodás. Így sem csodás minden, megint elég beteg vagyok, de ez már egy másik történet, aminek elmesélésére egy más alkalommal kerül majd sor.
boruska
