Állok a liftben, nézem, milyen bizarr egy belül zöldre festett lift, közben eszembe jut, hogy hányszor mentem már vele, mindig zöld volt, mindig bizarr, mégis, sose zavart. Persze, mert a zöld, ez a halvány, nyugtató szín. Állok, hiányérzetem van, igen, arról volt szó, hogy együtt leszünk, együtt csináljuk végig, legalábbis fogja a kezem, amíg lehet, most meg, egyetlen szavára ennek az ismeretlen, piros kardigános csajnak, ő elment haza. Nem jöhet fel velem. Látogatási tilalom van.

Mire ez mind végigfut az agyamon, kapcsolok, hogy mit kérdezett tőlem a piros kardigános. És nem, nem hülyézem le, nem vágok pofákat, ennyit mondok: tervezett volt. Többet nem szólunk. Fent a kis szülésznő ad egy hálóinget, mutatná, mit hol találok, leintem. Rengetegszer jártam itt. Mindent ismerek, a hülye mintát a padlón, a tálaló mellett a kiskocsit, rajta a teáskancsót, a tolóajtót, ami a mosdóba visz, a hűtő zaját, de még a telefonszámos lap, amin azok a barátságos babás-mamás képek vannak, is ugyanaz, mint hat éve, amikor utoljára erre jártam. De ma még nem találkoztam ismerőssel.

Bemegyek a szobába, hatágyas, az egyiken fekszik egy szép lány. A szépsége egyből feltűnik. Átöltözöm, a hálóing alatt csak bugyi maradhat. Beugrik, hogy mindig röhögtünk, gratuláltunk, ha valaki olyat kapott, amin volt gomb. Ezen van, legalul, de ott meg a gomblyuk van elszakadva. Elmosolyodom. Bebújok az ágyba, próbálok nem gondolkodni. Olyan, mintha vattában lennék, vagy jégtömbben, minden távoli, halk, lassú... A lány rám kérdez: mért vagy itt? Elhalt a babám, elveszik, mondom. Milyen simán kijön. Emlékszel rám?, kérdezi. Megnézem. Nem rémlik, tegnap rengeteg ember jött-ment, míg vártam az ítéletet, de bólintok: láttalak. Örül neki. Hát te?, kérdezem. Abortuszra jött, huszonhat éves, négy gyereke van, a kicsit még szoptatja. Nem gondolta, hogy besikerül, és nem merik bevállalni, az ura fizetése kevés, az övé még kevesebb. Fizettem a hülyeségért, mondja.

Kiszúrták a méhét, alig tudták megtartani. Többet nem szülhetne, ha akarna, akkor sem. Nem haragszik a dokira, aki azalatt is, míg én ott vagyok, többször megnézi, mindannyiszor bocsánatot kér. A doki az első, akit megismerek, sokszor találkoztunk, rendes ember. Bár itt szinte mindenki rendes. Eszembe jut a szülésznő, aki egyszer két éjszakát ült velem, fogta a kezem, és vigasztalt. Akkor a tizenkilencedik hétben voltam. Élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenesség. Szültem, mondom én, ma a piros kardigános kijavított: vetélés volt. Vállat vontam: ő tudja. Ő tudja, hogy hívják, én tudom, mit éreztem. Kinek-kinek igaza van. De a piros kardigános nem lopta be magát a szívembe.

Sokat várok, a rendkívüli időjárás miatt tán, vagy nem tudom, mi lehet, a telihold még messze van, rengeteg a szülés, a császárok előbbre valók egy ilyen kisműtétnél. Félóránként hallom egy-egy újszülött jellegzetes, nyikorgó sírását. Nem fáj, tetszik. Olyan édesek, életrevalóak. A múltkori vetélésem – na, tessék, megtanultam a leckét – közben valaki betett az ajtóban álló inkubátorba egy babát. Talán most is született egy valakinek, akinek eddig nem lehetett. Nem nekem. Nekem van három, elég kell legyen. A logika szerint.

Jön a kis szülésznő, nagyon kedves arca van, rövid haját elaludta. Vegyem le a bugyit, pisiljek, megyünk.

És megint a zöld lift. Egy emeletet megyünk feljebb, kilépünk a folyosóra, ott is minden zöld. A doktornőnek csak a szemét látom, nagyon fiatal, a hangja csilingelő. Szólok neki, hogy konizált a méhszájam, utána a félidős vetélésnél százfelé nyílt, nagyon heges. Bólint, biztat: nem lesz baj. Az altatóorvos is nő, egy tincse kilóg a sapka alól. Felfekszem, teszem, amit mondanak, nézem a műtőslámpa tartóoszlopát, ez nem zöld, sárga. Megszúrnak, várom, mi lesz, érzi?, kérdezi az altatóorvos, bólintok.

Arra eszmélek, hogy a tolóágyon fekszem, nagyon megörülhettem a műtőssegédnek, a második ismerős arc ma, mert lelkesen mesélem neki... már nem emlékszem, mit meséltem, hamar elhalványult. Csak az maradt meg, hogy megsimogatta az arcom.

Ébredezem. Felhívok mindenkit, hogy jól vagyok, túl vagyok rajta, ne izguljanak. Kis szobatársamat kiengedték, várja a családját, feszül a melle, csorog belőle a tej. A másik szobatársam alig szól. Négyhetes gyerekét hagyta otthon, bevérzett, mentő hozta be előző este. Három vetélés után lett a gyerek, már nem is remélte. Véletlenül derült ki, rákszűréskor. Akkor tizenegy hetes volt, végigrettegte a terhességet. Egészséges, szép nagy kislány. Hiányzik neki, menne haza, de őt nem engedik el ma.

Várok. Ma még csak vártam, előbb, hogy beinduljon az autó, aztán a taxira, aztán a műtétre. A műtétnek vége, most a doktornőt várom. Sokat várok rá, közben elmegyek pisilni, az feltétele a hazamenetelnek. Alig vérzek. A hasam kicsit feszül, de nem vészes. Tíz perc sem volt az egész. Semmi nyoma.

Jön a doktornő. Tényleg nagyon fiatal, törékeny lány. Kedvesen elmondja, amit tudok, hogy nem volt semmi komplikáció, hamar végeztek, ha már pisiltem, ittam, hívhatom a családomat, elkészíti a zárójelentést. Két hét múlva meglesz a szövettan, de ne várjak tőle semmit. Vagy beteg volt, vagy nem ágyazódott be rendesen. Várjunk fél évet a következővel, menjek meddőségire, genetikára. Hallgatom, bólogatok.

Felöltözöm. Összerakom a dolgaimat, nem sok, elbúcsúzom a szobatársamtól, ő most egyedül lesz, reggelig. Mire kimegyek az ajtón, megérkezik a férjem. Hazamegyünk. Megölelem a gyerekeimet, kicsit pihenek, aztán minden megy tovább.

Nem fáj. Semmi nem fáj. Mintha álmodtam volna.

banyavári