Egy héttel a múltkor részletezett átjárhatósági vizsgálat után jelenésünk volt a lombikos professzornál. Ez a dolog már önmagában sok gondolkoznivalót adott nekünk. Először is meg kellett barátkozni magával a gondolattal, hogy szóba került a lombik. Amikor világossá vált, hogy a spontán terhességre nagyon kicsi esélyünk van, és az idő meg szorít, arra gondoltunk, hogy megpróbálunk ezt-azt, de lombikot azt nem kéne, mert nagyon megterhelő a szervezetnek. Főleg nekem, akinek már egy természetes hormoningadozástól képes erős migrénje lenni, és éppen ezért semmilyen hormonalapú fogamzásgátló szedése nem javasolt (már amikor ugye éppen ez volt a para, hogy NE legyek terhes). Aztán ott volt még az ikrek kérdése, amit még azelőtt rövidre zártam, hogy az egyszarvú méh diagnózisról hallottam volna. Ismerem magamat, tudom, hogy mire vagyok képes, láttam a sógornőmet közvetlen közelről, nem, az ikrezés nem nekem való, már ha szabadon választott a program. És ugye azóta kiderült, hogy nem is vagyok képes kihordani egy ikerpárt. Tehát ha lombik, akkor biztosan egy darab megtermékenyült petét lehet csak visszaültetni, amit tudomásom szerint nagyon nem szoktak szeretni az orvosok.

Akkor miért kértünk mégis időpontot lombikos megbeszélésre? Hát ez ennek az egész meddőségi történetnek a rákfenéje. Hogy az ember belekerül egy örvénybe, amiből iszonyú nehéz, ha nem lehetetlen kiszabadulni. Őszintén szólva én se személyesen, se fórumokon keresztül nem ismerek olyan párt, akik be bírják tartani azon fogadalmukat, hogy "nézzük meg a pár alap kezelési módszert, és ha nem sikerül, hát feladjuk, és nem kínozzuk tovább magunkat". Abban a pillanatban, ahogy az ember elkezdi aszerint élni a napjait, hogy itt most hátha nyerők leszünk, hátha ez a vitamin/torna/gyógyszer/hormonos stimulálás segít, már elkezd hinni és bízni és reménykedni az ember. Ha nem sikerült az első hónapban, nem baj, még csak most kezdtük, talán a következőben. Vagy a következőben. Hiába van sokáig (sajnos néha mindig) csak a pofára esés a ciklus végén, mindig van pár nap, amikor nagyon erősen él a remény. És ez a remény pont arra elég, hogy az ember újra és újra összekaparja magát, és tegyen még egy próbát a következő hónapban. Ahhoz, hogy az ember azt mondja, hogy oké, megpróbáltuk, ennyi és ne tovább, ahhoz vagy különleges lelkierőre és abszolút támogató (lelki)társra van szükség, vagy arra, hogy az ember már közel legyen a teljes lelki és/vagy fizikai összeomláshoz. Vagy arra, hogy egy kompetens orvos kerek-perec kimondja, hogy ennyi, ebből nem lesz gyerek.

Esetünkben ilyen mondat nem hagyta el egyik orvos száját sem, sőt, ahogy az írtam is, a meddőségi orvos azzal küldött haza, hogy van esély a spontán terhességre (százalékot persze nem mondott), tessék próbálkozni. A szülészem, akit minden körülmények között tisztelek, és a szava szentírás, pedig ugye azt mondta, hogy az inszemináció időpocsékolás, tessék lombikkal próbálkozni. Mi pedig úgy voltunk vele, hogy nyár végén először jött az, hogy na oké, de mielőtt teljesen leáll a menstruációm, próbáljuk meg a vitamin + diéta + DHEA kombót, aztán ha nem javul a helyzet, akkor átbeszéljük. A helyzet javult, sokkszerűen hirtelenül ott találtam magam az inszeminációs előkészítőben, amire szintén azt mondtuk, hogy nem veszíthetünk vele semmit, hát miért ne próbáljuk meg. Aztán az első sikertelen kör után az örvény húzott magával, és jött az ötlet, hogy nézzünk már átjárhatóságot. És annak az eredménye is a lombik felé lökött minket. Mindig csak egy pici, mindig csak "na, még ezt nézzük meg, aztán átbeszéljük". Nem tudom, mennyire követhető, érthető, elfogadható ez kívülről, de aki benne van, annak biztosan ismerős lesz az érzés. Egyszerűen nem volt elég lelkierőnk feladni, és mindig úgy éreztük, hogy nagyon közel vagyunk a megfelelő csillagálláshoz.

Ilyen lelki és fizikai állapotban jutottunk el valóban az első találkozásra a lombikos orvoshoz. Azt beszéltük meg a férjemmel, hogy megnézzük milyen az orvos emberileg és szakmailag, már amennyire meg lehet ítélni egy rövid beszélgetés után, és utána megbeszéljük, mi legyen. Deja vu. Az IVF központ a kedvenc kórházam központi folyosójáról nyílt, egy teljesen jellegtelen, barna ajtón túl. A falakon hatalmas tablók, rajtuk rengeteg kisbaba-fénykép, nem meglepő módon rengeteg ikerbaba, és számomra kicsit ijesztően meglehetősen sok hármasiker-baba. És köszönőlevelek tömkelege. Az ügyintéző egy kedves, de irtó lassú nő volt, akit a férjem ironikusan Rakétának nevezett el. Miután elintéztük a piszkos anyagiakat, leültünk várakozni. Éppen nem voltam lelkileg jó állapotban, de sikerül visszanyelnem a könnyeimet a fél órás várakozás alatt, és tudatosítani magamban, hogy nem vagyok selejtes, nem tragédia, hogy "itt kötöttünk ki", és hogy jó helyen vagyunk. Főleg hogy a sógoromék orvosa is pontosan ez a pasi volt (nekik genetikai szűrést, ún. PGD eljárást kellett csinálni, azért volt szükségük lombikra). Családi IVF orvos, azért ez morbid.

Végül nagyon kellemes, megnyugtató személyiségű embert ismerhettünk meg a professzorban, végtelenül türelmesen meghallgatta mindazt az előzményt, amit úgy éreztünk, mindenképpen tudnia kell. Szépen gondosan átnézte a leleteimet, a férjem leleteit, és azt mondta, hogy nem lát semmilyen kizáró okot arra, hogyha szeretnénk, akkor megpróbáljuk a lombikkezelést. Előbb azonban szeretné megnézetni, hogy mi az a valami, amit az átjárhatósági vizsgálaton "lehet, hogy polip" névvel illettek, ezen kívül pontosan látnia kellene, hogy milyen állapotban van az én kis unikornis méhem. Szóval csináltassak egy hiszteroszkópiát, magyar nevén méhtükrözést. Azt hiszem, látványosan elsápadtam, mert biztosított róla, hogy ez nem fájdalmas, egy napon sem említhető az átjárhatósági vizsgálattal. De ezzel még nem vagyunk jók, mert ő szeretne csinálni egy ún. kariotip vizsgálatot is. Ez egy nagyon egyszerű vérvétel részemről, egy kisebb vagyon és pár hét a biztosítóm részéről. Valójában egy genetikai vizsgálat, az a célja, hogy megnézzük, nem a kromoszómák hibás száma miatt alakult-e ki nálam a korai petefészek kimerülés. Gondoltam, ha csak egy vérvizsgálat, akkor rendben van, ugye, mit veszíthetek?

Szóval végül abban maradtunk, hogyha ezzel a két vizsgálattal megvagyunk, akkor újra hívjuk őt. De nagyon kedvesen úgy köszönt el, hogy persze azért tegyük már meg, hogy felhívjuk, ha közben teherbe esem, mert akkor az örömhírre ő is kíváncsi. Ez az, ez kell nekem, egy pozitív orvos....

Meni