Írásom két lányom mérhetetlen különbségéről szól, ami kihatott a személyiségemre is, főként az anyai oldalára. Itt most nem a korkülönbség adta helyzetekről szeretnék beszélni, sokkalta inkább arról, hogy újszülött és totyogós korukat összevetve mennyire más lehet két kislány is, és ez mennyire mókás, meglepő vagy nehéz helyzetek elé állított engem, mint anyát. Közhely, de tényleg bele lehet szokni a kényelmes életbe, még gyereknevelés terén is! Erről is szól a történetem, de nem szeretném lelőni nagyon a poént így az elején.
Szóval első kislányom; Dorina már hétéves, májusi lány. Eltelt komplikációmentesen a várandósság, majd május hetedikén Dorinám megszületett hajnalban. Ügyetlenül fogtunk hozzá a közös életünkhöz. Ami még a kórházban töltött időszak alatt kevésbé okozott gondot, a kedves ápolónők szakadatlanul segítségünkre siettek. Aztán az otthon falai között, már csak kettesben voltunk. Napok, hetek teltek el, és ő türelemmel és csendes figyelemmel kísérte a bénázásaimat pelenkázás, táplálás, fürdetés közben, én meg nem győztem bocsánatot kérni botladozásaim miatt. Amit lehetett, azt elejtettem (nem, a babámat nem!), kiborítottam, túl melegre vagy hidegre állítottam, elkevertem, elvesztettem, elfelejtettem dolgokat, nem találtam a napi rutinunkhoz vezető utat, és így tovább.
Eleinte mélyre legyűrt a bűntudat, hogy mindent rosszul csinálok, s ez a kis csöppség meg szótlanul tűri. Úgy éreztem, nem érdemlem meg, hogy ilyen nyugodt babám legyen. Szerencsére hamar kikászálódtam a befordulás és bűntudat gödréből, mert családommal és barátaimmal való beszélgetések alkalmával lassan, de tudatosult, hogy anyának nem születünk, hanem azzá válunk, és nem attól leszek szupermami, hogy mindent tökéletesen csinálok. Dorinám első mosolya is ezt támasztotta alá.
Pihekönnyű volt vele ezután minden, sőt, előtte is az volt, csak túlkomplikáltam, mert azt gondoltam, úgy a helyes. Persze voltak nála is növekedési ugrás okozta 180fokos fordulatok, meg fogzás miatti éjszakai nem alvások és nappali zombi üzemmódok, de rendíthetetlenül állítom: ezeken felül harmonikus, könnyen kezelhető baba volt. Ha elindultunk valahová programra, az utat végigaludta a babakocsiban, és pont akkor ébredt fel, amikor ideje volt, így együtt élvezhettük például a piknik pihenős, egyhelyben ülős részét.
A hozzátáplálás sem volt rémálom, mikor elkezdhettük, mert nem volt válogatós, megette azt is, amit én főztem neki, pedig higgyétek el, rettenetesen főzök! Nem vagyok tehetséges konyhatündér. Ezen felül, szeretett egyedül játszani, így amikor nekem dolgom akadt a fránya mosógéppel vagy koszos edényekkel, nem mászott rám és nem rángatta a nadrágom. Kivárta, amíg befejezem és utána jött oda egy autóval vagy plüssel, hogy játsszunk. Az egyedül való elalvás is működött, óramű pontossággal. Tényleg csak akkor volt gondom ezzel, amikor igazán velős ok adódott rá, mint a kötelező oltás, esetleg, mikor feszült voltam az apukája miatt. Egy szó, mint száz; megszoktam Dorina alkalmazkodó készségét. Elkényelmesedtem, szerencsésnek tartottam magam, és büszke voltam, hogy áldott jó kislányt kaptam az égiektől.
Na de most jön a svédcsavar! Eltelt pár év, és megszületett a várva várt hugica, Amira, aki most 21 hónapos. Annak idején egy pillanatra nem gondoltam arra, hogy lehet másmilyen egy kislány. Szentül hittem, minden újfent menni fog, mint a karikacsapás. Lesz egy kisangyalom, álomízű lesz minden és stressz nélkül fogok andalogni az anyaság meséjében. Aha. Persze. Meg a nagy fenéket. Kaptam egy olyan velős helyreállító pofont az élettől, hogy nem győztem pislogni, mint hal abban a bizonyos szatyorban.
Amirám minden volt, csak nem nyugodt, könnyen kezelhető baba. Hallatta a hangját minden percben, hogy tutira el ne felejtsem, a sírásának milyen decibele van, illetve azt, hogy ő non-stop szolgálatot rendelt fogantatásakor. Ő nem egyezett ki azzal, amit főztem, boldogan köpte arcomba édes mosolyával megfűszerezve, mindezt úgy, hogy egy másodpercig se lehetet haragudni rá. Ha mentünk valahová, olyan mázlim nemigen volt, hogy végigaludta volna az utat. Nem, dehogy, inkább ki akart szabadulni a babakocsiból, és ehhez minden furmányosságát be is dobta. Amikor hurcizni akartam (ezért sem volt oda), kézzel-lábbal tiltakozott, pont úgy, mint peluscserekor. Szép lila-zöld foltokat kapok manapság.
Arról meg végképp nem álmodozhattam, hogy egyedül menjek kétbetűs kitérőre, vagy ne neki adjam a 100 százalékos figyelmem, mert rögvest felzengett a sziréna! Igen, Amirám megmutatta, hogy nem minden fenékig tejfel, mert ő eleven, rafkós és huncut, amin esze ágában sem volt változtatni. Voltak igencsak rázós időszakaink, amikor már bevillant az agyamba, hogy meg fogok őrülni, mire vége a fogzásnak, növekedési ugrásnak, frontnak, szuri miatti hisztinek, vagy bárminek, ami éppen akkor volt terítéken. Mindenből kaptam, sokszor még repetát is. Mély vízbe lettem dobva Amirám által, hogy igenis megtanuljak úszni.
Sokszor álmodoztam kábán az éjszakai „műszakok” alatt arról, hogyan lehetne ő is „dorinabébi”, csak egy leheletnyit legyen könnyebb vele, de aztán mindig azt a következtetést vontam le, hogy jobb úgy az egész, ahogyan van. Végül is nincs okom panaszra, fokozatosan lettem bevezetve! Nem mindenkinek adatik ez meg. Kaptam két kislányt, akik ég és föld, hogy megtanuljak létra lenni. Megtanítottak tolerálni, küzdeni, kitartani, lassítani, vagy épp belehúzni a tempóba, ha arra van szükség. Megtanítottak anyának lenni. Ezért örökké hálás leszek nekik. (Akkor is, ha néha úgy éreztem, megkattanok! Jelentem: teljesen épelméjű maradtam.)
B.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
