Márciusi ifjak, ezt hajtogatjuk ilyentájban, aj be dicsőséges is volt. Pár oldalt továbblapozott aztán a történelem, sokan meghaltak, de akik nem, azok is általában rosszul jártak: volt, aki megőrült, más emigrációban siratta az ifjúságot-szabadságot, aztán pár lappal arrébb értesülhettünk arról, a megvénült márciusi ifjak maradéka, a hajdani 48-as honvédek a valamikori egyenruha vagy kitüntetés maradékait magukra aggatva kéregettek az utcán, vagy valami régi emléket próbáltak eladni, hogy nyomorúságos sorsukat jobbra fordíthassák kicsit, legalább arra a napra, amikor valaki odahullajtott valahány krajcárt nekik.
Csúfos eseményekért persze nem kellett még ennyire sem eltávolodni március 15-től. Petőfi a választáson csúfos kudarcot vallott, hogy finom legyek, nem vette a vállára a nép, semmi talpra magyar, de a későbbi hadjáratban is bőven lehetett olyasmi, ami az első mámorban-összeborulásban elképzelhetetlen volt – viszály, árulás, csúfos cserbenhagyás.
Ha ma körülnézek, az ünneplők többségének arcán nem a márciusi ifjak vonásait látom. Lehet, hogy hajdan lehetett bennük a márciusi ifjak forradalmi naivitásából és jóakaratából, de ebből most külön-külön maradt csak némi vakarék, mindig ott, ahol nem kéne: a csatában a naivitás, az építkezésben a forradalmi indulat, a jóakaratot meg alighanem mindenestül elvitte a cica, elvégre a csaták környékén mindig felbukkan egy másik típus is, rossz bakancsot árul aranyáron, ja kérem, ne tessék már ennyire jót akarni, mert tönkre tetszenek akkor menni, és akkor elfordul maguktól a nép, biza.
A nyolcvanas évek közepén játszott egy mára elfelejtett kicsi zenekar, mindenféle verseket is megzenésítettek – többek közt Szentmihályi Szabó Péter vagy a tavaly elhunyt Kartal Zsuzsa hatvanas-hetvenes években született költeményeit. A jövőbe nem látott senki, honnét tudhattuk volna, hogy a két költő a kilencvenes-kétezres években semmilyen módon nem állt volna szóba egymással, annyira másként látták és értelmezték a világot. Egyik költő időskori arcán sem volt már nyoma sem a márciusi ifjak vonásainak, de azoknak az indulatoknak a régi versekben nem volt olyan előjelző lenyomata, amitől akkor ne fértek volna meg egy színpadon, egy műsorban. Sőt, szépen összeilleszkedtek. Így megy ez.
A Kamara Rock Trió játszotta Petőfi Nemzeti Dalát is, rendszeresen. Egyszer véletlenül épp március 15-én (vagy a körül) a Vigadó téren is, 1985-86 táján. Döbbenten néztem hátra: az utolsó négy sorra megtelt a tér teljesen. Amikor a nóta (és a koncert) végetért, Árpádi Laci annyit szólt a mikrofonba szép csöndesen, hogy na, akkor most futás. Hirtelen világosság gyúlt a fejekben – az enyémben is – amilyen gyorsan megtelt, olyan gyorsan ürült ki a tér, viszont feltűnően sok lett a rendőr. Két évvel voltunk talán a lánchídi csata előtt, de úgy emlékszem, ott és akkor nem vittek be se minket, se senki mást.
A mostani ünnepségkísérleteket elnézve nem a Nemzeti Dal, inkább a KRT kezdő műsorszáma jut eszembe, a hatvanas években született vers, Kartal Zsuzsa: Vallomás az ifjúságról
Napkeresőnek indultunk még mi is.
Azt hittük, az új szépséget, a rák gyógyszerét találjuk meg egyszer.
Azt hittük sok-sok emberrel fogjuk majd együtt megállítani a halált,
a halált, – amelyben pedig nem hittünk.
Emeletes ágyakban beszéltük meg.
És a bajok is szépek voltak, mert feladatot jelentettek, kemény ellenfelet.
Szalonnát sütöttünk és nevettünk, a komolyságunk a nevetés volt.
És azt hittük, hogy a legjobbkor születtünk,
hogy mi már mindent tudhatunk, mi már azt is tudtuk,
hogy mind emberek vagyunk, és hogy ez a legfontosabb.
Hidegvízben úsztunk, és énekeltünk,
és senkinek sem kapott görcsöt a szíve,
és felhevülten ittuk a hideg vizet,
nem is ihattuk másképp,
mindig melegünk volt, egyikünk se kapott tüdőgyulladást.
Nem, mi elpusztíthatatlanok voltunk.
Valamikor még befogadtuk egymást.
Valamikor zavarban voltunk,
ha barátainknak vallani akartunk,
nem voltak titkaink.
És kerestük a szerelmet is, mert szépek voltunk,
de a szerelem sem volt
titkolni való, hanem tisztelni való volt, amiről megilletődött
komolysággal – de csak így – bárki bármikor beszélhetett.
És boldogok voltunk,
mert a szerelemben csak a szerelmet kerestük,
nem anyáink szolid – érzelgős körítéseit, nem nagyatyáink szifiliszes bohémségét.
Valamikor szerettük együtt hallgatni a zenét,
és annyira szerettünk lenni, hogy alvásra is sajnáltuk az időt.
Igent és nemet mondtunk.
2.
Nem méricskéltük gondolat és indulat arányát, és kinevettük,
aki ellenünk szólni mert.
A kenyérharcról azt hittük, hogy egy olyan összetett szó, ami
az éhező emberek küzdelmét jelenti, s azt, hogy ebben mi is
részt veszünk. És olyan barátaink is voltak, akiket sose láttunk.
Nem mondtuk a főnöknek, hogy szép, ha ronda volt, de ha nem
volt az, mondtuk, had örüljön.
És ha megláttuk egymást, mindig rengeteg mondanivalónk volt
és iszonyúan fontos volt, hogy mindent elmondjunk, nem
fürkésztük a másik arcát, és nem kértük meg, hogy ne szóljon senkinek.
Gondolatban befestettük vidám színekre a géppuska himlőhelyes házak
szürkésbarna falát, és elhittük, hogy egyszer minden kék
lesz, meg piros, meg sárga.
És sose égtünk le a napon, mert a nap is szeretett minket.
3.
Mikor kezdődött?
Mikor tanultuk meg, hogy árt a nap, hogy védekezni kell
ellene napszemüveggel meg napolajjal?
Mióta lessük egymást gyanakodva, és megyünk haza
egymástól szédelegve a félelemtől?
Mióta vagyunk elárulhatóak?
Mert most szeretünk ám aludni, és szeretünk hallgatni,
és már nem is fontos, hogy elfelejtünk valamit.
És morgunk, ha vidám színeket kennek a házfalakra, mert
kerülgetni kell a malteros ládákat.
Kávéházakban ülünk egyedül, mert félünk ismerősünkhöz odamenni.
Idegenek ülnek le mellénk, magányos madárijesztők,
akik egy kávéért elmondják az életüket, ami olyan egyforma,
mint amilyenek mi leszünk nemsokára,
de bennünket sem érdekel, mert már nem fontos más karikásszemű egyedülléte.
Ilyenkor elmegyünk.
Ilyenkor egy másik helyen ülünk le, és minden ugyanaz.
4.
A szerelemről ironikus mosollyal beszélünk,
és folyton arról beszélünk, pedig nincs is
szerelem, csak valami sivár pótlék, két másnemű
reménytelen összeborulása egy alig világított szobában, ahol
ha akarnánk se találnák meg egymást, de nem is akarják.
És úgy meghízott a lelkünk, hogy a mérleg ijedten
felszisszen, ha ráállunk, és ezt a kövér lelket mindig kiöntjük,
és mégis mindig csak több lesz.
Igen és nem helyett azt mondjuk, hogy mégis,
meg hogy tulajdonképpen, meg hogy talán fontolóra kéne venni.
s ha zenét hallgatunk, egyedül tesszük,
mert ilyenkor lelkiismeret furdalásunk van,
emlékezünk és szégyelljük magunkat.
És ha egyedül vagyunk, mert nem merjük megfogni egymás kezét,
csak derekát. És ha keresünk valamit, az az akolmeleg.
Már nem nagy az igényünk pénz és lakás és emberek, akiktől
nem félünk és csodálkozunk,
hogy összezsugorodott igényeinket nehezebb kielégíteni,
mint napevő mohóságunkat.
És egyes szám első személyben beszélünk mindig,
a többes számot mintha elfelejtettük volna.
És mégis féltem az életem,
pedig a tág világ olyan szűk lett, mint egy kaloda.
Vakmacska
