A negyedik gyerekem születésén túl elmondhatom, hogy van némi tapasztalatom, talán segít a még bizonytalankodóknak. Négy gyerek mellett a harmadik mellszívót fogyasztom, na, nem mintha akármelyik magától tönkrement volna (ehhez mindig hathatós emberi segítség kell). Az elsőt, első gyerekemnél, nyolc éve vettem. A piac akkor legjobbjának mondott Aventjét vettem meg, és azon nyomban bevittem a kórházba, úgy írták más okosak a neten. De sem a neten, sem a kórházban nem igazán készítettek fel arra, hogy császár után nem lesz azonnal tejem.
Újdonsült anyaként rémülten néztem a síró gyerekem. Sokkot okoztak a következők: ez itt az én gyerekem, nekem, saját magamnak kell a saját mellemből etetni őt (eleve milyen már az, hogy valaki bekapja a mellem, és szívja, és ettől nő majd meg?!?), amiből nem jön semmi, és a pici csak sír… Két nap telt el így, majdnem elindultam a lejtőn… De gyakorlott szobatársaim példáját követve ott a kórházi ágyban nyiszorgatni kezdtem a mellszívómat, míg sikerült előpréselni a legelső narancsszínűcseppeket. Éjjel is kijártam a babámhoz a megőrzőbe (akkor még nem adták ki éjjelre őket), és mentem háromóránként, hogy próbálkozzunk, amikor meg nem ment, félrevonultam a sötét éjjeli ebédlőbe, és ott nyiszorgattam tovább. Ittam a Laktoherbet, ettem a madártejet, barátkoztam az anyaság mindennapjaival. Mi hatott pszichésen, mi fizikailag, máig sem tudom.
De a tej megindult, még hogy! Betonkemény, és hatalmas cicik, fájó hát, láz – ilyen egy igazi tejbelövellés, plusz két nap kórház, nesze neked, ha eddig nem volt, örülj!
Örültem hát, ömlött a tej, ügyesen rákapott a babám, volt mire büszkének lenni, fejtem szorgalmasan még hónapokon át, és bőven egy év után hagytuk abba a szoptatást, akkor is csak a kistesó érkezése miatt. A mélyhűtőnk meg dugig volt lefejt tejjel.
Második kiscsajnál gyakorlottan vágtam neki a programnak, nem vártam több tanácsot, be is indult megint rendesen. Amit meg kiszippantottam a legelején, azt beadtam a picinek, akár cumiból is, hiába néztek rám csúnyán, a lényeg megvolt: az előtej is bekerült a pici gyomrába, a tej is megindult.
Mások a sok kórházi cucc, nagy csomag miatt nem viszik be a fejőt, de nekem bevált, hogy az Aventemet mindig már a kórházba magammal vittem, és azonnal rácsatlakoztattam a “központi agyra” (férjem szavajárása), hogy elég ingert adjak a tej beindulásához.
Harmadik alkalommal is ugyanez, immár a 2. számú, kölcsön fejővel. A sajátomat ugyanis gyönyörűen lefertőtlenítettem a mikróban víz nélkül (értsd, totál eldeformálódott a 10 perc alatt, amikor elfelejtettem vizet tenni a mikrós fertőtlenítőbe, és a műanyag magában olvadozott). Na, ezt ne csináljátok! Hiába volt használható még ferdén is, komolyan, mint valami sérült háborús kiskatona, aki a végsőkig kitart, de a kioldódott műanyag miatt nem mertem használni többet. Unokatesómtól kaptam egy tökéletesen ugyanolyat kölcsön, és szépen lenyomtam a szokott programot.
A 3. fejőt szintén kölcsönbe kaptam, most pár hete, a kisfiam születése előtt. Ez is Avent, immár új kialakítású, még egyszerűbb összerakni, és használni is, talán ezért lett Comfort a neve. Nekem a szokott módon bevált! Nincs még háromhetes a babám, de már háromszor el tudtam szaladni ügyeket intézni, vásárolni (jaaaaj, de közeledik a karácsony, előtte meg Mikulás, advent, mézeskalácssütés, nem lehet mindent rábízni Apára…), mert volt itthon lefejt tej, ha nem érnék vissza három órán belül. Nem kellett felhasználni a cuccot, de nagyon jó volt, hogy ott van a hűtőben.
Ez a mellszívó kitűnően működik, főleg annak tudatában, hogy nemrég épp csak megmenekült, mert Apa a hideg folyékony sterilizálóval együtt be akarta tenni a mikróba, az előírt 30 percre. Még időben megakadályoztam a lelkiismeretes fertőtlenítést.
Jelen pillanatban itt a történet vége.
Elmondhatom, hogy a tejem mindig beindult, a gyerekeim mindig ügyesen szoptak, szerencsés helyzetben voltunk, vagyunk.
Mások sokkal több küzdelemmel rövidebb ideig képesek szoptatni, nekem a nyolc évvel ezelőtti kezdő bizonytalankodáson túl sosem kellett sokat problémáznom. Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert “csodáltak” már azért, nekem milyen jól megy. Ez hülyeség, mert igazából nem tettem érte semmi többet, mint az itt leírtak. Csodálni és biztatni azt kell, aki rengeteg vesződség árán sem adja fel, és azt is, aki felismeri, mikor kell mégis feladnia – talán nem lesz pár hónap után anyatejes már a babája, de a mama ép esze megmarad. Ez szerintem nagyon fontos!
Akinek meg csak egy kis rásegítés kell, annak tényleg szívből javaslom, hogy már a kórházban kezdjen neki a fejésnek!
Lilacsiga
