El voltunk kényeztetve az elmúlt 10 hónapban. Éjjelente békésen aludtunk (leszámítva egy-két fogzós-taknyos éjszakát), ezért nap közben nem kialvatlan házisárkányként működtem.
Na de az elmúlt néhány hétben fordult a kocka. Manna hajnal fél három és fél négy között rendszeresen felébred, és erőteljes hangjával felébreszti az egész családot. Talán még az első emeleten lakókat is. Pedig csak énekel. Bárki is vitte el, kérem vissza az éjszaka jól alvó gyerekemet! Különben…
… a zsémbes házisárkány üzemmód állandósul, az amúgy is szeleburdi természetem a kialvatlanságtól tovább romlik, hatványozódik azon dolgok száma, amiket elfelejtek, leejtek, felborítok, kiöntök, elrontok, ésatöbbi.
Tudom, mit pofázok, örüljek, hogy csodacsecsemőm volt, aki szinte születésétől végigdurmolta az éjszakát. Akkor valahogy fel voltam készülve lelkileg a nemalvásra, most viszont értetlenül állok a jelenség előtt. Mégis, mi a búbánatot lehet kezdeni egy hajnal háromkor a kiságyában vigyorogva ülő és dalolászó 11 hónapossal? Mert valahogy nevetni nem tudok rajta, maximum másnap, amikor a második kávétól félig felébredve visszagondolok a bájos kis pofikára, ahogy lelkesen hangicsál a félsötétben.
Hajnal öt körül elfárad a koncertezésben, fogja a Fefét, hasra fordul, és szunyókál vagy kilencig. Ekkor pedig kipihenten nyújtja kis kezeit felém, nyelvét formálva gügyög, két fogát megcsillantva vigyorog, bújik hozzám és átölel – én pedig abban a pillanatban elfelejtem, hogy éjjel mennyire kiborított az ébrenlét. Inkább csinálok még egy kávét, és elérzékenyülve nézem, ahogy a műanyag kígyót bűvöli, a kulcscsomót birizgálja, ahogy négykézláb teper a lakásban, ahogy feláll az asztal mellett, és ahogy rám néz, látom-e, mennyire ügyes. Az éjszakai hangversenyekről azért le tudnék mondani.
Tünde
