A 3. edzős hét! Lassan megszerzem a jogot, hogy elmondhassam: szoktam edzeni. A héten sajnos a keddi alkalom kimaradt, mert megbeszélésem volt, ennek meg is éreztem a hatását. Bár eleinte örültem, hogy több napot pihenhetek, csütörtökön elég kínkeserves volt, de szerencsére a kezdeti izomláz nem tért vissza.
Most az euforikus szakaszba léptem: már vannak olyan gyakorlatok, amiket három hete egyáltalán nem tudtam megcsinálni, most szombaton viszont sikerültek! Óriási élmény volt. Pedig szombaton csak a puszta akarat vitt el edzésre. Nagyon-borzasztóan fáradt voltam, főleg agyilag, de úgy éreztem, hogy a legnagyobb baromság szombat reggel fél nyolckor a -11 fokban nekiindulni (kocsival és 10 perc, szóval nyavalygás az egész), mikor akár itthon is kávézhatnék nyuszimamuszban az én kis tündér babáimmal (akik egyáltalán nem tündériek, nem maradnak nyugton, nem hagynak kávézni és fél óra után az agyamra mennek)…
De nem volt mese, sógornál nincsen játszd újra, Sam. Ha megszimmantja, hogy lógós vagyok, akkor annyi az edzésnek. Meg hát tényleg. Ő nem egy edzőterem, ami amúgy is kinyitna, ő is felkel korán, hogy tudjak menni. Szóval meggyőztem magam, na. Azért az elején úgy éreztem, hogy ez ma nem fog menni, nem is akarom, nem is tudok ezzel foglalkozni, és egyáltalában: szar az egész, jó leszek löttyedten is és mit bánom, ha nem megy a fekvő. Ez biztosan ki is ült az arcomra, mert sógor nem kérdezett semmit, csak annyit mondott: „Na, majd ezt jól kieddzük belőled”. És lőn! 60 perc volt, minden izmot átmozgattunk, konkrétan csöpögött az orrom hegyéről az izzadtság, de úgy éreztem, hogy GYŐZTEM! A 8-as és 12-es szériákból az utolsó 2-3, amit már csak dühből csináltam, az elliptikus tréneren az utolsó 1 perc, amikor már majdnem sírtam. De megcsináltam és ez fantasztikus érzés és nagyon-nagyon büszke vagyok magamra.
Minden, de minden elismerésem azoké, akik rendszeresen sportolnak, mindegy mit és mennyit, mert ez az egész önmagunkról, az akaratról, az elhatározásról szól. Még csak három hét van a hátam mögött, de pl. a nemszeretem munkáimhoz is néhány napja másként állok hozzá. Nem halogatom őket, hanem belevágok, hogy túl legyek rajtuk, aztán jöhet a büszkeség. Ebben is változom…
A kedvencem a fekvenyomás lett, szombaton 30 kilóval sikerült csinálni (senki se képedjen el, a rúd maga 20 kg, és „csak” 10 ment rá pluszban). Nagyon szeretem, mert rettentően kell koncentrálni, az egész fejben dől el. Nekem ez az akarat vs. izom igazi terepe.
Sokkal jobb az izomlázam, igazából már nem is láz. Érzem, hogy vannak, megdöbbenve egyiken-másikon, hogy egyáltalán létezik. Minden alkalommal, amikor mozdulok és érzem, ahogy az izom jelez, mosolygok, hiszen ez azért fáj, mert edzeni járok. Kicsit ömlengősen hangzik, de tényleg így érzem. Az önbecsülésemen 100 százalékot javított (őőő, erre járó kóbor matekosok: ez így helyes?).
Jövő héten jövök a további tapasztalatokkal, addig is jó mozgást mindenkinek!
Zsé
