Akkor, szóval tudod mikor, majd leültök, és ha még marad valami ebből a szokásból, leültök és meggyújtotok egy gyertyát, valóban vagy virtuálisan, attól függ, a valóságban gyűltök össze vagy valami képernyő előtt, mert az egyiknek Kamcsatkán, a másiknak Új-Zélandon van halaszthatatlan dolga, tőletek minden kitelik.

Mi az, hogy, hát persze hogy eljön az is, még ha utána magatoknak is kell a koszos zoknit a szennyesbe tenni onnantól, képzeld el az ellenkezőjét, na, azt már nem, ha bármelyikőtök meg meri tenni, a következő járattal megyek utánatok, lobogtatva a váltócipőt, a nyelvtanfüzetet meg az uzsonnás csomagot, hadd röhögjenek rajtatok az angyalok.

Szóval leültök és nézitek a lángocskát, az valamiféle kapu az égalatti meg az égfeletti közt, valami, aminek nincs teste, mégis mozog, táncol és harap. Ha akkor is úgy gondolom, mint most, akkor nem kell feltétlenül caflatni majd a sárban a tömeggel, cipelni a krizantémot, amiből csak diszkréten kezdenek félúton hullani a szirmok, és különben is,még napnyugta előtt háromszor gazdát cserél, hogy késő este Galántai Jolán, élt 35 évet nyughelyén végül már otthagyják, a hozzátartozó csak a kidobáskor leli meg a cetlit, ami totál más keresztnévre van címezve, de akkor már mindegy. Mondom, nem ragaszkodom hozzá, vihettek mondjuk a Körös-torokra vagy Szigligetre az alkonyi aranyhídnál, osztán ha megnyerte, hadd vigye, egész életemben mellettem voltak a halottaim, mindenféle helyszínen és helyzetben, egy helyen nem voltak szinte soha: épp a temetőben.

Persze előre elhatározva és parancsszóra nehéz az emlékezés, nem úgy megy az, kéne valami fogódzó, mi volt a kedvenc étele, tűnődtök, te, fogalmam sincs, arra emlékszem, miket főzött, de azokat leginkább a mi kedvünkért, most mit röhögsz. Arra én se, hogy mit szeretett aaaannyira, arra viszont igen, hogy mit nem - arra gondoltam, tegyünk ki egy jó tányér tojáslevest egy pohár langyos tejjel, meg a kamerát mellé, oszt másnap összedől a YouTube, annyian nézik, ahogy muter szelleme ránk borítja az asztalt tányérostul-poharastul, remélem annyi esze lesz, hogy eloltja a gyertyát előtte, mert minden leég ebben a műanyag kecóban. Naaaa?? Te mindig csak ökörködsz, mondta is mindig, ne ökörköggyé már kora reggel, nem vicces, elkésünk az iskolából, mozogjáá. Nem is én, te voltál a lassú, én futottam kint már két kört, mire te a zoknit felhúztad, ja, de mégis miattad késtünk, mert te léptél a második körnél a kutyaszarba.

Itt már bejösztök az én utcámba, bár egyelőre fogalmam sincs, mi marad belőlem valójában, a gyerekek nem film-és könyvszerűen emlékeznek, nem folyamok, csak képek-villanások-mondatok maradnak, jók és rosszak, illetve megvan szerintem minden, minden mondat, minden gesztus, minden kép valahol a mélyben, csak a lemez boot trackje sérül valahogy, az út feléjük lesz elérhetetlen, amíg egy álomban fel nem jön valahogyan.  

De az is lehet, egyáltalán nem beszéltek már erről a harmadik mondatnál, csak az épp aktuális Nagyon Fontos Dolgokról, ami akár jó is lehet, annak a jele, hogy nem maradtak elvarratlan szálak, visszanyelt kérdések, nyitva maradt sérelmek, megbocsáthatatlan vétségek, ahogy az ima mondta, szóval, cselekedettel, mulasztással, valamit tudtak azért a régi papok. A valódi vagy virtuális fiókomban remélhetően nem találtok elküldetlen levelet, át nem adott ajándékot, piszkos kis titkokat – szívből remélem, halálom után is ugyanaz marad az arcom, mint ami életemben fordult felétek.

Szóval remélem, valahogy azért megtartjátok majd valahogy a halottak napját, emlékeztek valamit valahogyan, bár nem feltétlenül abban a formában, ahogyan azok tették, akik egyazon faluban élték generációk óta az életüket, és a sírokhoz elballagni egyetlen tízperces utat jelentett, nem valami irtózatos szervezés eredményeképp összekínlódott transzkontinentális zarándoklatot, mint mai napság oly sokszor. Csúf és szomorú látvány az elhanyagolt, gazos, elfeledett sír, én se szeretem nézni, de talán akkor tényleg ne is legyen feltétlenül, hiszen ha sikerül ezt-azt átadnom magamból még azalatt a pár év alatt, amit együtt töltünk, akkor egész biztosan fogjátok tudni: a lényeg nem a műkő alatt van, nem is felette, a szemközti virágos cifra koszorújában.

Persze ha úgy gondoljátok, nektek valamiért mégis fontos, hát vegyétek meg bátran, még azt se mondom feltétlenül, mint drága jó nagyanyám, aki kijelentette, aki neki valaha művirágot hoz, annak személyesen jelenik meg és saját csontkezűleg hajítja a cuccot a hozójával együtt a temető legtávolabbi sarkába.

Szóval gyújtsatok gyertyát, akár ki is bonthattok mellé valamit, hogy könnyebben menjen a beszélgetés, de ne fogyasszatok túl sokat belőle mégsem, hiszen a gyertya veszélyes üzem, a végén még tényleg leég az egész szakramentum, aztán mehetek elétek másnap a töklámpással, mutatni az utat. 

Arra még nagyon ráértek, gyerekek. De bármikor is, én biztos várlak benneteket majd.

Vakmacska