Az első szülésem csodálatos volt, minden fájdalmával és félelmével együtt. Az orvosom, a szülésznő is rengeteget segített, igazi csapatmunka volt, csak kívánni tudom, hogy mindenkinek ilyenben legyen része. Épp ezért nem volt kérdés, hogy a  második gyerekünket is náluk szeretném megszülni. Magánkórház, úgyhogy kicsit szorosabbra húztuk a derékszíjat, de ebben nem mertem kompromisszumot vállalni. A szüléstől való halálfélelmem nem múlt el. Kicsit tompította, hogy legalább nem új arcok között fogok szenvedni.

A kisfiam nagyon nem akart megszületni, ráadásul méretben is folyamatosan két héttel nagyobbnak mutatta magát, így a természetes szülés mellé felsorakozott a császármetszés lehetősége is. Magamtól sose jutott volna eszembe, de a nagyon cuki ultrahangos hölgy a 41. heti mérésnél szólt, hogy neki ugyanilyen eredményei voltak, senki  nem javasolta a császárt, majd kisfia egészségesen, viszonylag gyorsan világra is jött, de cserébe ő fél évig pelenkában járt. Mert bizony a bébik kijönnek, így, vagy úgy. Javasolta, hogy vitassuk meg az orvosommal a császárt is.

Nem kellett felvetnem, ő magától is hozta a témát, a szülés napján reggelre toltuk a döntést, részletesen átbeszéltük a variációkat, és kaptunk is egy időpontot: a 42. hetem első napján, szerda reggel 6 óra. Műtőt foglaltunk a biztonság kedvéért fél tízre, és a császár lehetősége miatt már éjféltől se enni, se inni nem lehetett. Picit ambivalens érzéseim voltak, mert nem akartam a kisfiamat csak úgy „kiszedni”, de a közös beszélgetések meghozták az eredményt, az adott nap reggelén eltávozott a nyákdugó. Velem madarat lehetett fogatni, mégsem puszta erőszak lesz, ő is jelzi, hogy jönne. Lehet, hogy nem most, de legalább már egy jelünk van.

Reggel hatkor ott is álltunk a szép új kórházépület recepcióján - a kórház épp költözés alatt állt - és a tágas 65 nm-es, saját fürdőszobás, külön étkezővel ellátott, kétágyas, mindenféle babaellátáshoz szükséges dologgal ellátott szobánk nem állt készen. Több gyerkőc is épp ezeket a napokat választotta, így nem volt hová beköltöznünk. Az első két órában a recepciónál ültünk, majd mivel jöttek a látogatók levittek minket a műtős részlegre, ami az alagsorban volt. 8-12 között ültünk lent egy padon, sorsunkra várva. Mert mint kiderül, műtő sem volt szabad.

A kórház személyzete egyébként szuper volt, óránként jöttek, hogy minden rendben van-e, tudnak-e segíteni, sajnálják, de szobánk még nincs. Közben a császár mellett döntöttünk, nem láttam értelmét a természetes szülés megindításának, és menet közben majd váltunk, ha úgy látjuk. Ennél picit biztosabb dologra vágytam. Fél egykor végre átöltözhettem műtéti ruhába, a táskámat még mindig szorongattam magammal, a folyosón hagytuk, férjem legalább bejöhetett, háromnegyedre már kezünkben volt a kisfiam. A tipikusan császárnál emlegetett rángatás, ami olyan, mintha az összes belső szervemet kitépték volna, persze fájdalommentesen, élénken megmaradt, majd a következő élményem, hogy a mellkasomon éreztem valami iszonyat nehezet. Ő volt az én pici fiacskám, 4,8 kg, szép nagy, termetes legényke. Rögtön 64-es ruhácskával kezdtünk. Én kaptam egy aranyóra tíz percet, a maradék időt apán töltötte, amíg engem összevarrtak.

Aztán jött a következő csavar, kaptunk egy egyszemélyes, lábadozó szobát hármunknak. Bekerült a férjemnek egy pótágy, így egyáltalán nem lehetett mozogni a max. 15 nm-es szobában csak az ágyon keresztül. Császárosként amúgy se akartam felkelni, de ugye jönnek szülést követően és elkezdődik a munka. Kikelni az ágyból, megcsinálni a tornát. A gyógytornász hölgy az ajtóban, de inkább a folyosóról instruált, hisz nem tudott belépni a szobába, ha én is álltam. Aztán jött életünk legborzalmasabb éjszakája.

Én fájtam és szenvedtem, mint egy kivert állat, a felkelés minden alkalommal felért egy sikertelen öngyilkossággal, majd még az alig párórás fiam is úgy döntött, hogy akkor torkaszakadtából üvölt. Hajnali háromra már mindketten, sőt mindhárman a végünket jártuk. Mi reggel hattól ébren, ücsörgés, szülés, szenvedés után, a kisfiam gyanítom zokon vette a születést és emiatt óbégatott, és tényleg semmi sem segített. Felváltva próbáltuk nyugtatni, ringatni, különböző pózokba tenni, etetni, itatni, semmi, semmi, semmi. Majd bejött az éjszakás nővér, hogy jelezze, hogy körülöttünk egyik szoba sem tud aludni. Elnézést, de mi imádjuk, hogy végre halljuk a hangját, ez az új perverziónk. A nagy pofámat akkor fogtam be, mikor ő szépen a karjaiba vette, két percig ringatta, majd a kisfiam édesdeden elaludt. Azt hittem megölöm a nőt, persze hálás voltam, de akkor is, mi miért nem tudtuk ez órákon át elérni.,. Mindegy, végre aludtunk két órát mindannyian. 

Aztán másnap délelőtt átköltözhettünk végre a nagyobb szobába, a többi babás mellé, ahol senkit nem zavart volna a sírás, de nem is volt, mert valójában egy angyal született. Azóta is alig halljuk a hangját, csak jókedvében kiáltozik, nincsenek észveszejtő bömbölések, éjszakázások.

Szuper ellátást kaptunk a kórházban. Napi ötszöri étkezés mindkettőnknek, szoptatási tanácsadás igény szerint. Nekem az első gyereknél nem nagyon sikerült, így kisajátítottam a hölgyet magamnak, és két napig szinte csak nálunk volt. Védőnő, gyerekorvos, fotós, intézték a gyereknek szükséges dokumentumokat, szóval az első 24 órát leszámítva nem volt okunk panaszra.

A szülés is remekül ment, már amennyire egy császár remek lehet. Ha választani lehet, akkor csakis természetes szülés, ezt nem csinálnám újra, csak úgy passzióból. Továbbra sem értem a programozott császár intézményét, amikor a terhesség elején már, minden különösebb egészségügyi ok nélkül ezt választják az anyukák. Én egy csődtömegnek éreztem magam legalább két hétig, pedig nem vagyok egy anyámasszony katonája. Csak míg az első szülést követően már egyedül tudtam zuhanyozni és a szobámba menni, kb. mintha mi sem történt volna, azért itt voltak kemény pillanatok éjjel és nappal is.

Aztán, hogy a kórházhoz is visszakanyarodjak, a kijelentkezésnél ki kellett tölteni egy elégedettségi kérdőívet, ahol beleírtam a jót is, rosszat is. Meglepő módon, ott a helyszínen kezelték a panaszunkat és jókora kedvezményt kaptunk az első nap nehézségei miatt. Azt a 6 órás ücsörgést sose feledem, meg a rákövetkező éjszaka nyomorát, de ha újra szülnék, megint hozzájuk mennék.

Anide

Magánkórházban szült kismamák beszámolóit itt olvashatod:

Magánkórházban szülni teljesen más

Ezért szültem magánkórházban

Én vágtam el a kisfiam köldökzsinórját