Az első terhességemnél a huszonharmadik héten kérdeztem valamit a dokimtól a szülésre vonatkozóan, aki erre összevonta bozontos szemöldökeit, szigorúan nézett (rettenetesen szigorúan tud nézni) és azt mondta: nem beszélünk szülésről, maga egyelőre csak vetélni tudna. Gyomorszájon rúgás volt a javából, talán az egyetlen, amit vétett a negyven közös hetünk alatt, de ez betalált.

Én soha nem gondoltam, hogy én vetélhetek és igazából az sem jutott eszembe, hogy koraszülhetek, bennem csak felvetődött egy kérdés a szüléssel kapcsolatban, csókolom, ne tessék ijesztegetni. De el volt már az egész cseszve, és akkor kezdődött különös és azóta is tartó vonzódásom a koraszülöttblogok iránt. Most négyet olvasok rendszeresen, ez már az erősen meghúzott szám. Ismerem a főbb koraszülött-betegségeket és rengeteg fejlesztőmódszert. Tudom, melyik héten hány százalékos a túlélési esély, és figyelemmel követem a budapesti PIC-módszertanhullámokat. Nagy valószínűséggel első találkozásra is felismerném a nővéreket, akiknél lehet pelenkázni inkubátoros babát és figyelemmel követem annak az orvosnak a pályáját, aki megpróbálta bevezetni itthon a kenguruzást. Mindennek ellenére pedig nem parázom, egyszerűen csak tudom, hogy nem lesz semmi baj, mert az nem lehet, hogy lenne valami baj – nagyon hasonlóan ahhoz az érzéshez, ahogy sokkal kevésbé féltem a genetikai rendellenességes teszttől, mint ahogy az tőlem elvárható lenne.


Pedig ugye jelenleg nem vagyok éppen túlvizsgálgatva, a dokim tartja a szavát és az első alkalommal történt turkálást leszámítva eddig csak kedélyesen elbeszélgettünk, legutóbb az aranyeremről (egyelőre a rossz emlék stádiumban vagyunk, remélem, így is marad), a szeméremcsont-fájdalmamról (múlóban), a családi adókedvezményről és az undorító terheléses vércukorvizsgálatról. Én odavagyok azokért a sütikért, amik a férjem szájából egyenesen fordulnak ki, mert „ennél édesebbet én még életemben nem ettem”, és hajlamos lennék napokig csak tortákat, pudingokat és csokikákat enni, de aki azt mondta pár hete kommentben, hogy hetvenötgramm glükóz citromlével igazából egy kicsit édeskés limonádé, az minden bizonnyal egy répacukorültetvény közepén nőtt fel, és a zsíros kenyeret is kristálycukorral ropogtatja. Az eredményem mindenesetre jó lett, ha a két órás hidegrázást és tenyérizzadást nem számoljuk, hogy a hígfosást már ne is említsem, ismerem én az úrilány-dörgést.


Az áprilisi születésnapi és húsvéti forgatagban viszont lekerült a vállunkról egy jókora teher, néha elmormolok egy csendes köszönömöt a gyerekem irányába. Aki természetesen tisztában van az én, az apja, a saját és a testvére nemével, ezt pedig hajlamos közölni a buszon is néhány kedvesebb nénivel és mindannyiunk neveivel. Szórakoztatónak találja, hogy az apját úgy hívják, mint második kedvenc mesefiguráját (és persze véletlenül se fordítva, hogy a mesefigurát hívnák úgy, mint apát – mindenki tudja a maga helyét), az én nevemet valami kiejthetetlen ordenáréságnak találja, a sajátját imádja, az öccséét pedig előszeretettel kiabálja bele a köldökömbe, amikor csak eszébe jut. Így esett, hogy egy szombat délután, míg apám, aki ugye nem akarja tudni az unokái nemét, amíg meg nem születnek, a kanapén ücsörgött, a nagy szokásos elefántjárásával megközelített, és mielőtt a kezem a száján lendülhetett volna, hogy elhallgattassam, az „Ébresztő Zebadiás, rugdoss!” szólam hagyta el rózsa ajkait, úgy száz decibellel. A família nagy része egészen kis ideig tett úgy, mintha nagyon sajnálná és váratlanul érné, hogy a gyerek elszólta magát a nagyapja jelenlétében, inkább hálás sóhajok röppentek – erre sem kell már figyelni.


Hiába egyébként, hogy a huszonötödik héten „maga még nem szülhetne csak koraszülhetne”, egyre többször merengünk el a pasimmal azon, mekkora átverés is ez a második gyerek téma. Babaszag meg gőgicsélés, frászt. Amikor megszületett a fiam, mit is kellett az első három hónapban csinálnom? Három-három és fél óránként megszoptatni, aztán jó napot. Jó, a vége felé már főztem is néha, meg kipakoltam a mosogatógépet. El voltam fáradva? Kicsit sem. Úgy éreztem, megbolondulok? Maximum attól, hogy a hathetes gyermekágyi vérzés nekem kilencig tartott, aztán elmúlta után három héttel már menstruáltam. Volt úgy egyébként bármi problémám azon kívül, hogy vajon fél hatra, vagy hatra ér haza a másik felnőtt ember a lakásba? Dehogy volt. Nemhogy az istennek a lábát fogdostam, hanem az összes isten összes lábát. Ehhez képest mi lesz most?! Amikor napközben ott tartok, hogy inkább elmegyek a mekibe sütőlapot tisztítani, minthogy a vérmakacs, fejjel a falnak, önmagával és a világgal 0-24 harcban álló kétévesemmel még öt percet eltöltsek, odaképzelek ehhez egy hasfájós, nem alvó, nem evő csecsemőt és a világ szivárványszínbe borul. Babaszag, aha. Beszerzek egy Vakmacska-féle „Ezt akartad, nem?” táblát, jó előre, tartok tőle, nagy hasznát fogom még venni.

 

Nyina