Meta szüléstörténetét múlt vasárnap olvashattátok. Mivel a szülés utáni időkről is beszámolt, most ezt közöljük (elnézést, ha a tegnapi és a mai poszt helyet cserélt holmi szerkesztőségi kisördögök játéka folytán). A terhesség alatti gyógyszerszedés úgy tűnik, mindehol mumus - leginkább azoknak, akik nem ismerik az adott gyógyszert, se azt a kórképet, amire felírják.
A szülés utáni első napokról szeretnék még pár szót ejteni. Mint már írtam, kislányunkat az aranyóra után egyből elvitték, mégpedig a gyerekintenzívre, amit se mi (a férjem és én), se a szülésznő nem érzett igazán szükségesnek, ezért tényleg nem is aggódtam. Őszintén szólva annyiból kicsit megkönnyebbülés volt, hogy a hosszú és fárasztó szülés után az éjszakát a férjemmel kettesben egy családi szobában tölthettem és aludhattam egy nagyot. Reggel aztán, amint lehetett, előbb a férjem, aztán én is meglátogattam a kicsit, amire tolószékre volt szükségem, mert a farcsontom kb. három napig annyira fájt, hogy alig tudtam ülni, járni, mozogni.
Az intenzívre érve értek az első kellemetlen meglepetések. Az ottani személyzetet ugyanis alig lehetett meggyőzni arról, hogy bár köszönjük, hogy glukózzal, tápszerrel segítették a lányunkat, de mostantól szívesen jövök bármikor szoptatni őt, csak hívjanak.
Ezen kívül mintha folyamatos rettegésben akartak volna tartani minket. Hol azt mesélték, hogy a lányunk nem kért inni, ergo apatikus, mert túl alacsony a vércukra, hol azt, hogy ok nélkül bömböl és az is valami okból rossz jel. Hát szerintem meg csak nem alkalmazkodott a beste kölyök étvágya az osztályon szokásos háromóránkénti etetéshez...
Hiába volt stabil a hőmérséklete meg a vércukra is, továbbra is megfigyelés alatt, tehát „bekábelezve” akarták tartani. A férjemet egészen megőrjítette a személyzet pánikkeltő viselkedése. Engem inkább az viselt meg, hogy a sorok között kihallatszott – és mellesleg a zárójelentésben is az szerepelt – hogy a lányom intenzív osztályon való tartózkodásának „az anya egyéb gyógyszerezése” az oka, ami kb. úgy hangzik, mintha várandósan drogoztam volna vagy legalábbis teljesen felelőtlenül gyógyszereket tömtem volna magamba.
A legjobban az bosszantott fel, amikor az osztályvezető főorvos pont annak az Embryotox intézménynek a gyógyszeremhez írt információit tartotta az orrom alá, amiknek én már a terhesség előtt utánajártam, és a kórháznak is továbbítottam, és amelyek mellesleg Google barátunk segítségével minden laikus számára elérhetőek.
Az egész helyzet odáig fajult, hogy a védőnőm támogatásával kértük a lányunk áthelyezését a sima újszülött osztályra kb. két nap elteltével, mire föl masszívan nyomás alá helyeztek minket, mondván, az életét kockáztatjuk. Végül aláírattak velünk egy cetlit, hogy saját felelősségünkre kérjük az áthelyezést, és vállaljuk az esetleges következményeket – amiknek a felsorolásából a halál sem hiányozhatott...
Megértem én, hogy az intenzíven nagyon óvatosnak és figyelmesnek kell lenniük, de én úgy éltem meg az egészet, hogy csakis elővigyázatosságból vagy a protokoll miatt teljesen túltolták a lányunk „kezelését”, aki az én anyai megérzésem (meg az egészségügyben jártas férjem) szerint makkegészségesen született és fejlődött. Szerencsére a maradék két nap a kórházban minden egyéb gond nélkül telt. Egy barátnőm speckó olajos masszázsának köszönhetően a farcsontom körüli fájdalom gyorsan javult és a lányunk ügyesen fokozatosan átállt a sima szopizásra.
Nekem sokat jelentett az, hogy a férjem az utolsó éjszaka kivételével végig ott lehetett velünk. Szép volt látni, hogy mennyire élvezi a lányunk közelségét és biztonságot adott a jelenléte, még ha mindketten bizonytalanok voltunk is, hogy épp miért sír, ha sírt. Így összességében mégis pozitív emlékként maradtak meg a kórházi napok is bennem.
Az otthoni első hetekről ellentmondásos emlékeim vannak – főleg a férjem emlékeivel szemben ellentmondásosak... Emlékeim szerint például csodálkozva vettem tudomásul, hogy engem elkerült a baby blues. Közben viszont arra is emlékszem, hogy teljesen kikészített, hogy életemben először aranyerem lett, ami borzasztóan viszketett és az egész testem is elkezdett viszketni, mindenféle kiütés nélkül. Úgy éreztem, micsoda köcsögség, hogy rajtam most jön ki mindenféle „tipikus” terhességi tünet, amikor már túl vagyok rajta és az is irritált, hogy még soha nem hallottam mástól, hogy a szülés után még lettek volna ilyen „mellékhatások”. Persze aztán megtudtam, hogy de, másnak is volt pl. aranyere.
A viszketegség azonban tényleg nem tűnik egy gyakori tünetnek szülés után, pontos okát se lehet tudni, nekem végül a Fenistil cseppek segítettek, amíg aztán magától elmúlt. Az is meglepett, hogy mennyi ideig tartott újra erőre kapni. Ha jól emlékszem, három héttel a szülés után voltam kinn első alkalommal az utcán és alig volt erőm átmenni a túloldalra. Azért idővel újra energikusabb lettem, de igazat kellett adnom a védőnőmnek, aki gyakran hangoztatta, hogy majdnem minden kultúrában hat hétig tart a gyermekágy, aminek nem véletlenül „ágy” a neve.
Ami viszont sajnos hosszabban elkísért, az az inkontinencia volt, amit még hat-tizenkét hónap elteltével is megtapasztaltam akár futás, köhögés vagy olykor nevetés közben is. Biztosan az se segített, hogy a covid első hulláma miatt elmaradt a Németországban ajánlott, illetve a betegbiztosítás által fizetett „Rückbildungsgymnastik”, ami kifejezetten a medence izomzatának regenerálását szolgálja. Egyedül meg ritkán tudtam rávenni magam a szükséges gyakorlatokra.
Míg én úgy emlékszem, hogy az első hónapok a szokásos bizonytalankodások és aggodalmaskodások ellenére (miért bukik ez a gyerek egyfolytában? marad benne is tej vagy mind a padlón/a párnán/a dekoltázsomon landol?), na meg a covid-járvány kitörésének dacára elég harmonikusak voltak. A férjem szerint már akkor is rengeteg félelem meg túl magas elvárás kavargott bennem, főleg az anyai szerepemmel kapcsolatban. Bárhogy is volt, már nem tudjuk pontosan rekonstruálni.
Annyi biztos, hogy sajnos ősszel már annyira magam alatt voltam, hogy újra neki kellett kezdenem egy pszichoterápiának, aminek során (nem első alkalommal) sokat foglalkoztam a gyerekkorommal, családi mintákkal stb. Közben dolgozni is újra elkezdtem, ami azt gondolom, számomra életmentő volt. Voltak napok, amikor reggel nem tudtam, hogyan vészeljem át a napot és este bőgtem, mert mindent és főleg magamat reménytelennek tartottam, de abban a pár órában, amikor a diákjaim előtt álltam, tudtam, mi a feladatom és élveztem a velük való foglalkozást.
Amikor a gödör legalján voltam, a férjem elküldött a legjobb barátnőmhöz három napra „kiszellőztetni” a fejem és azalatt ő vigyázott a nyolc hónapos lányunkra, míg én a tejet fejtem szorgalmasan... Máig nem tudom pontosan, hogy az ősz-tél és/vagy az anyai létre való fókuszálás és/vagy a szoptatás végével járó hormonális átállás (a 7.-9. hónap során) vagy mindezek együtt váltották-e ki a depressziós fázist, mindenesetre nagyon kemény volt, de szerencsére a tavasszal együtt a pozitívan gondolkodni tudás meg a lelki stabilitásom is visszatért. És mire a lányunk kb. másfél éves lett, mindezek ellenére megint elkezdett bennem bizseregni a vágy egy kistesó után...
Meta
