Most, hogy nemrég megtudtam, második gyerekemmel vagyok várandós, elkapott a motiváció, hogy végre papírra vessem első gyermekem születésének történetét.

Kezdjük pár háttérinfóval: Több mint egy évtizede Németországban élek, itt ismerkedtem meg későbbi férjemmel, aki német-amerikai gyökerekkel rendelkezik (ez, mint kiderült, a gyerekek anyanyelvének kérdésében szerepet játszik…) és akivel 2017-ben, három évnyi kapcsolat után összeházasodtam.

Villámgyors teherbe esés, gyógyszerszedés melletti terhesség

Egy darabig még élveztük kettesben az életet, aztán mivel endometriózis miatt már kétszer műtöttek (csokiciszták) és emiatt tartottam tőle, hogy nem lesz könnyű teherbe esnem, elkezdtem pedzegetni a férjemnek, hogy álljunk neki a családbővítésnek, mert ki tudja, meddig tart. Hát, mit mondjak, három hónappal azután, hogy ráadta a fejét, már pozitív is volt a teszt... Azóta is emlegeti, hogy mennyire nem lehet bízni az én előrejelzéseimben... ;)

A terhesség olyan szinten szép és problémamentes volt, és én, aki enyhe depresszióval küzdök, olyan kiegyensúlyozott és vidám voltam, hogy alig ismertem magamra. Az elején az volt a legnagyobb gondom, hogy honnan tudjam, minden rendben van-e, amikor nincs semmi klasszikus émelygős tünetem... Tudom, kész röhej... Közben sokat segített kisebb paráimnál a havonta történő látogatás a fantasztikus (női) nőgyógyászomnál, aki olyan csodálatosan pozitív kisugárzással bír, amely minden félelmet elvesz. Az utolsó két hónapban jártam szülésfelkészítőre is, ami nem volt rossz, de sok újat – a Bezzeganyának hála – nem tudott tanítani.

A várandósság elött és alatt főleg három kérdés foglalkoztatott engem, és ezáltal a férjemet is: Egyrészt a depresszió ellen jónéhány éve szedek gyógyszert, nem túl erőset, de mégis. Ezért még a teherbeesés elött megkérdeztem egy pszichiátert, hogy vannak-e tudományos ismeretek lehetséges veszélyekkel kapcsolatban. Tőle is – és később a berlini Charité elismert Embryotox nevü intézményétől is – azt az információt kaptam, hogy bár tanulmányokat ugye nem szabad végezni, de széleskörű tapasztalataik vannak ilyen téren, mert nagyon sok leendő és szoptató anyuka szed hasonló antidepresszánst.

Azt ajánlották, hogy a terhesség során ne hagyjam abba, ha nem vagyok abszolút stabil, mert nagyobb veszély rám és a gyerekre nézve, ha „kiüt” a depresszió. A mellékhatások a babákra nézve meg ritkák és nem súlyosak, illetve ideiglenesek. Ez nagyon megnyugtatott. Mellesleg a kórháznak is továbbadtam ezeket az információkat, amelyikben szülni készültem.

A második kérdés a szüléssel magával volt kapcsolatos, ugyanis a Bezzeganyának és számtalan youtube-videónak hála nagyon megtetszett a lehetőleg zavartalan, akár otthoni szülés gondolata is. Másrészt viszont emlékeztem, hogy két tesóm is nagyon bízott abban, hogy fájdalom nélküli hipnoszüléssel tudják majd világra hozni a gyerekeiket, amiből semmi nem lett. Tehát nem tudtam, mennyire realisztikus ez az elképzelés.

Mint kiderítettem, tőlünk és a legközelebbi kórháztól úgy háromnegyed órányira van egy születésház, de végül is én is, meg a férjem is úgy éreztük biztonságosabbnak, hogy a tőlünk kocsival öt percre levő kórházba választjuk. Ebben a döntésben ismerősök jó tapasztalatai is megerősítettek.

Fél év gyerekszabi, a baba neme pedig maradjon meglepetés!

Végül a harmadik kérdés a szülői szabadságra vonatkozott. Férjemmel már jóval korábban észrevettük, hogy van mit dolgoznunk az elképzeléseink összecsiszolásán, ugyanis én, aki magamat többé-kevésbé modern feminista nőnek képzeltem, úgy gondoltam, egyértelmű, hogy én maradok kb. három évet otthon. A férjem meg úgy gondolta, ez inkább az ő szerepe lenne, mivel én keresek többet és amúgy is ő az, aki a munkája révén (betegápoló) már jóval több kakis pelust cserélt, mint én... :)

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy évekig tartott, amíg mindketten el tudtuk engedni egy kissé az eredeti elképzeléseinket. Végül arra jutottunk, hogy én legalább fél évet maradok otthon. Utána, mivel tanárnőként dolgozom, szeptembertől kis óraszámban újra munkába állok. Férjem pedig az első két hónapra teljes szabadságot vett ki, és azóta szintén részmunkaidőben dolgozik. Ez így többek közt a német állam szociális támogatásával (Elterngeld, Kindergeld, Familiengeld) lehetséges...

A várandósság vége felé azért persze már sokalltam kissé a hasam méretét és súlyát. Kedvenc hobbimat, az ágyban fekvést is már nyűgnek éreztem, de szerencsére kislányom nem kekeckedett velem, és három nappal a kiírt időpont előtt jelentkezett, hogy ő szívesen elhagyná eddigi lakhelyét.

Ja igen, ha azt mondom „kislányom”, még szükség van egy kis magyarázatra: Én még a várandósság elején eldöntöttem, hogy – meglepetések rajongójaként – szeretném, ha a baba neme is meglepetés lenne – férjem viszont mindenképp szerette volna tudni, hogy lányt vagy fiút várunk-e. Na, ezt hogy oldjuk meg? Végülis úgy lett, hogy kérésemre a nőgyógyászom akkor, amikor már eléggé biztos volt benne, borítékban adta oda nekem a cetlit, amire a baba nemét ráírta, én meg vakon továbbítottam a férjemnek, aki az elkövetkező időben (ami a névválasztás nehéz feladatát is tartalmazta) hihetetlen ügyességgel szórta hol a „kislány”, hol a „kisfiú” irányba a „véletlenül kicsúszott” megjegyzéseit, amikkel ténylegesen sikerült annyira megkavarnia, hogy a szülés pillanatáig fiúra számítottam és csak akkor tudtam meg, amikor világra jött, hogy lányom született. Máig hálás vagyok neki, hogy így támogatott abban, hogy részesülhessek ebben a meglepiben!

"Innentől én vagyok a vezető, maga pedig csak tegye, amit mondok!"

Na tehát, hogy is volt az a szülés? Nagyon szívesen emlékszem vissza arra, ahogyan indult, ugyanis egy gyönyörű vasárnapi vacsora után még üldögéltem a konyhánkban a radiátornál és élveztem a meleget meg a meghitt hangulatot, miközben a férjem a számítógép mellett kapcsolódott ki. Tizenegy felé kezdtem érezni egy kis görcsölgetést, és elkezdett valami szivárogni is, amiről eltartott egy ideig, míg megbizonyosodtam, hogy magzatvíz, ugyanis inkább sárgás volt és nem „klasszikus” színű/illatú. A terhesség során már többször hittem kicseppenő vizeletet magzatvíznek... Még üldögéltem egy kicsit, bepakolgattam a maradék dolgokat a kórházi csomagomba – fürdésre valahogy nem is gondoltam. Mindig csodálkozom, ha olvasom, hogy ez sokaknak hozzátartozik a kórházba készüléshez, hisz szülés közben úgyse maradsz patyolattiszta...

Éjfél körül értünk végül a kórházba – én „klasszikusan” törülközővel a lábam között, tinédzseres vihogások közepette, ahol már korábban felvették a szülészeten az adataimat, így gyorsan kerekesszékbe ültettek (kötelező volt a protokoll miatt) és mehettem a férjemmel egy vajúdó szobába, ahol aztán az első szülésznővel való találkozás során nagy loccsanással távozott a magzatvíz nagy része. Mint kiderült, azért nem volt tipikus, mert mekóniumos volt, ezért egyből el is kezdtek antibiotikumot adagolni és ctg-re tettek.

Éjszaka lévén nem nagyon zavargattak és nem is biztattak, hogy mozogjak. A ctg olyan volt, hogy nem is tudtam volna felállni, így fekve, félálomban jöttek tíz-, majd ötpercenként a fájások. Ez a szakasz igazán meghitt volt, én meg bizakodó, hogy ha ez ilyen tűrhető, akkor akár fájdalomcsillapítás nélkül is kibírom. E reményemnek az is adott (téves) alapot, hogy mindenhol azt hallottam, hogy az első szülések átlagban 10-12 órát tartanak, és én a következő, reggel 7 órai vizitig ugye már kb. 8 órája vajúdtam – ergo azt gondoltam, már túl vagyok a nagy részén... Haha...

A vizsgálat ugyanis azt mutatta, hogy még csak 2 cm-re nyílt ki a méhszáj, tehát kb. még sehol se tartok. Talán mégiscsak jó lett volna nem csak az ágyhoz kötve tölteni az éjszakát, hanem mozgással elősegíteni a tágulást... Attól kezdve sokat ültem egy nagy gumilabdán, ahol az egyre erősödő fájásokat próbáltam átvészelni – egyre kevesebb sikerrel.

Egy újabb, fiatal szülésznő beöntést meg oxitocint ajánlott, az előbbit elfogadtam, az utóbbinál kértem, hogy próbáljunk ki előtte még egy alternatívát, ami esetleg felgyorsítja a dolgok menetét. Ìgy előkészítettek nekem egy fürdőmedencét szép „csillagos” mennyezettel (ez valahogy nagyon megmaradt), de addigra már olyan erősek voltak a fájások, hogy egyszerre kakilnom és hánynom is kellett... A fürdőkádban nagyon jól éreztem magam, sikerült ellazulnom egy kicsit, a férjem is mellettem lehetett, ő a kád szélén ült. Ennek a szép időszaknak egy számomra még akkor és ott is elég ciki dolog vetett véget, belekakiltam a vízbe...

Tudom, hogy biztosan nem én voltam az első, akivel ilyen történt, de akkor is, na... Szegény takarítónéni... Ezután visszatértem a szobába – és itt összefolynak az események: Nem tudom pontosan, mikor adtak végül oxitocint, csak arra emlékszem, hogy már a földön vergődtem a fájdalomtól, a gumilabdát ölelgetve és teljesen kétségbeestem. Kérleltem a szülésznőket, hogy adjanak fájdalomcsillapítót, és még közben is reménykedtem, hogy ez talán már azt jelenti, közel a „vég”, de nem, még messze voltam a kitolási fázistól.

Valamikor aztán átkísértek a szülőszobára (kívülről láttam magam, ahogy görnyedezve, a nem sokat takaró kórházi ingecskében lépegetek át a folyosón), ahol előkészítettek a PDA-ra. A negyedik és egyben utolsó szülésznő, meg az aneszteziológus iránt, akik kifejezetten óvatosan, ügyelve rám adta be a szurikat, olyasfokú rajongást éreztem – és érzek a mai napig is – hogy azt mondogattam nekik, ha nyerek a lottón (nem szokásom lottózni), akkor mindkettőjüknek fejenként egymillió eurót ajándékozok hálából. Ők csak kedvesen, megértően mosolyogtak... :) Itt kiesik nekem egy-két óra (vagy több), amit félálomban töltöttem és ami alatt újra erőre kaptam egy kicsit.

Este hét óra felé szólt a szülésznő, hogy most itt az ideje a kitolásnak, ezért lecsökkenti a fájdalomcsillapítót, és felerősíti az oxitocint. Én kértem, hogy hadd pihenjek még kicsit, de nem volt apelláta, neki kellett állnom újra a „munkának”. Amíg még tűrhető volt, kérdezgettem őt erről-arról, aztán próbáltam mantrázni, hogy menni fog/bírni fogom, de egy ponton azt kérte erélyesen a szülésznő, hogy kapcsoljam ki az agyam, és csak őrá, illetve a testemre figyeljek. Azt mondta, ő a túravezető, és én tegyem egyszerűen azt, amit ő mond. Ez a kép nagyon jól segített nekem és számomra jó érzés volt, hogy valaki vezet engem. (El tudom képzelni, hogy mást zavart volna az erélyessége...)

Így is nehéz volt leadni a kontrollt, például a tolófájásoknál, amiknél idő kellett, míg ráéreztem. Sokáig ugyanis még mindig tovább akartam nyomni, hogy gyorsabban menjen, akkor is, amikor épp nem is jött fájás és nem volt értelme. Amire még emlékszem ebből az időből, hogy a szülésznőnek nagyon gyakran csörgött a szolgálati telefonja és olyankor mindig ki kellett sietni más szülő nőkhöz. Volt, hogy a férjem is épp kint volt (kb. 20 órája kísért engem, a kitolás kb. egy órán keresztül tartott és kellett neki is néha szünet) – na olyankor engem annyira elkapott a rettegés meg a halálfélelem, hogy egyből megnyomtam a riasztógombot.

A végén többek közt az adott erőt, hogy a szülésznő ajánlására megfoghattam a kisbabám buksiját, ami már majdnem kibújt – na meg a puszta kíváncsiság, hogy lány vagy fiú lesz-e. Sajnos az utolsó nyomásoknál nem bírtam olyan türelmesen várni, mint jó lett volna, így másodfokú repedésem lett, de – ki hitte volna? – megszületett a babám, és egyből a mellkasomra tették. Már nem is tudom pontosan, hogy a nemére csodálkoztam-e rá előbb vagy arra, hogy milyen nagy a keze-lába egy ilyen kis babához képest (azóta is „nagy lábon" él).

Sűrű sötét haja volt, ahogy nekem is, amikor megszülettem. Nagyon kis életrevalónak tűnt, ugyanis egyből elkezdett a mellem felé kúszni (nem túlzok!) és rá is cuppant.

Persze akkor még nem nagyon jött semmi, de mégis jó érzéssel töltött el, hogy működik a természet – főleg, hogy közben már ott állt egy gyerekorvos az intenzív osztályról, hogy magával vigye a kislányunkat, egyrészt a mekóniumos magzatvíz, másrészt a születésekor kissé alacsony vércukorszintje miatt, ami az én gyógyszerszedésem miatt úgy látszik, nagyon aggasztónak hatott...

Szerencsére az erélyes szülésznőm azon a véleményen volt, hogy ez a gyerek nincs veszélyben (9/10/10es Apgarral) és nyugodtan nálunk maradhat még, miközben engem összefoltoznak (ami nem volt fájdalmas), így a gyerekorvosnak még várnia kellett, mi meg megkaptuk az aranyóránkat.

A legvégén még azzal a kijelentéssel lepett meg a szülésznő, miszerint „elegánsan” szültem meg a lányomat – aminek az igazságtartalma a piszkos és hangos részletek tekintetében kissé kérdéses, viszont a lelkemnek nagyon jól esett, és tényleg kihatott arra, hogy pozitív emlékként él bennem a hossza, meg a fájdalmak ellenére is a szülés.

Meta

Mivel Meta megírta első szülés utáni élményeit is, az írás folytatását csütörtökön olvashatjátok, tekintettel arra, hogy már így is maratoni szüléstörténetet olvashatunk ma. (a szerk.)