14. hét
Az Angliában lakó magyarok, így én is, szeretik kigúnyolni a helyiek hidegtűrését, hogy az angolok gyakran tíz fok alatt is ingujjban sétálnak az utcán. Ezen belül az ott élő honfitárs kismamák szinte kivétel nélkül megemlítik, hogy az angolok alulöltöztetik a gyerekeiket, jó pár réteggel kevesebbet adnak rájuk, mint egy Magyarországon élő magyar kismama tenné ugyanolyan időben. (Úgy könnyű 30 évesen ingben mászkálni a jeges szélben, ha a nulladik születésnapodon kezdted az edzést.)
Aztán jó pár év szigetországbeli tartózkodás, 2 gyerek megszülése és az angolszász védőnők szavainak magába szívása után hazalátogat az ember, rájön, hogy akár akarta, akár nem, egy csomó minden, így a hidegtűrés is ráragadt a helyi szokásokból. És immáron az ellenség, a „hülye angolok, angol hülyék” táborába sorolják őt is, aki felelőtlen módon megfagyni hagyja az édes kicsi babáját a 20 fokos szobában. Zokni és sapka nélkül.
Szeptemberben egy hónapra Magyarországra érkeztem két sarjammal. A szép, meleg őszi időből és vénasszonyok nyarából jó hideg lett odakinn, a tartózkodást pedig családi okok miatt meg kellett hosszabbítani minimum két hónapra. Hirtelen szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy a lakásban nincsen semmilyen fűtés, mert amikor a társasházban új kazánra váltottak a nyáron, ahhoz nem csatlakoztunk, mert úgyis külföldön élünk és nem terveztünk idejönni a télen.
Sebaj, gondoltam, gyorsan elmentem a közeli nagy barkácsboltba és vettem két 11 bordás olajradiátort, amivel folyamatos 19-21 fokot lehet tartani a lakás két nagy szobájában. Mint a gyerekei épségére és melegedésére ügyelő kismama megelégedetten hátra is dőltem. Egészen addig, amíg az aggódó nagyszülők nem kezdtek el emlékeztetetni óránként, hogy ez így nem megy, a gyerekek meg fognak fázni, jéggé fognak fagyni és ez mind az én lelkemen fog száradni. Az egyenesebb megközelítést választók a lakásba való belépéstől számítva egy percen belül megragadják Lujza kezét vagy lábát és szemrehányóan közlik velem, hogy hűvös, hideg, vagy jeges (nem szokott az lenni). A segítőkész irányzatot képviselők telefonon hívnak naponta kétszer, és a beszélgetés alatt mellékesen közlik velem, hogy hány fok lesz az éjjel vagy napközben, és felajánlják, hogy hoznak még egy radiátort, paplanokat, vagy átköltözhetem hozzájuk.
Feltűnően sokaktól hallom az „éjjel állítólag fagyni fog” mondatot. Apám, véletlenszerűséget tettetve meglepett egy digitális hőmérőcsodával, ami egyszerre mutatja a kinti és a benti hőmérsékletet. A hőmérő, mint kiderült, trójai faló volt, mert azóta ahhoz vezet minden első útja a lakásban, és gyanakodva szemléli a számokat rajta. Természetesen örülök, hogy ilyen kedvesek, és tudom, hogy a jóindulat vezérli a rokonságot, akik mind nagyon szeretik Lujzát és a nővérét, és csak segíteni akarnak, hogy jól érezzük magunkat és egészségesek maradjunk. De már olyan sokszor ismételgettem el, hogy „köszi, jól vagyunk”, és „köszi, de nem akarunk költözni”, avagy a kedvenc buta viccemet, hogy „köszi, de minálunk viking stílusú ridegtartás van”, hogy a saját hangomat kezdem megunni. És azért annyira nem vagyok magabiztos, hogy ne kezdjek kételkedni magamban, amikor századszorra kérdőjelezik meg, amit csinálok.
Az angol módi az, hogy ha fázol otthon, akkor vegyél fel egy pulcsit, nem az, hogy tekerd fel a fűtést és ejtőzzél egy szál pólóban és gatyában. És ritkán fáznak. Én mindig azt hittem, hogy fázós vagyok (a szigetországban egészen biztosan annak számítanék, hiszen már novembertől télikabátot hordok és sapkát), de rá kellett döbbenjek, hogy magyar szemmel valami hibrid csodabogár, aki itt csodálatosan hidegtűrő és a húszfokos szobában is mezítláb közlekedik. Anyósom barátnője, aki meglátogatott, a jelenlétemben mesélte el egy héttel később anyósomnak, hogy sortban (!!!) mászkáltam, mintha nyár lenne. Bizony itt máshogyan ítélik meg a dolgot. Anyám közölte velem, hogy neki ez a zima nem való és tüntetőleg elhozta hozzánk a saját bolyhos zokniját és rózsaszín, malacformájú mamuszát, amiket már az ajtóban felvesz. Egy kisgyerekes otthonban az elvárás az, hogy a szokottnál is melegebb legyen. Soha nem fogom elfelejteni, hogy amikor pár éve meglátogattunk Budapesten egy kisbabás párocskát karácsony tájékán, olyan meleg volt a lakásukban, hogy a vacsora alatt a szalvétával legyezgettük magunkat a párommal, és a kisbaba tarkója izzadt volt, az arca meg vérpiros és tűzforró.
Párommal rengetegszer megemlítettük szájukat tátó rokonoknak és ismerősöknek, hogy az Angliában kapható, gyerekszobába való szobahőmérőnél 18-20 foknál van az ideálisnak tekintett zóna, zöld színnel jelölve. 21, neadjisten 22 fok felett már a félelmetes pirossal jelölt „túl meleg” felirat van. És ez a csecsemőknél is igaz, sőt, náluk különösen. A kinti védőnő belénk verte, hogy ha az újszülött fázik, azt sírással fogja jelezni, de ha túlmelegszik, akkor csak izzad és beájul, ami szörnyű dolgokhoz vezethet. Ugyancsak megtanította nekünk, hogy a kisbaba hőmérsékletét a nyakánál kell nézni, nem a kézfejénél vagy a talpánál (ezeket az ajánlásokat apósom kézlegyintéssel és szemforgatással fogadta).
A londoni lakásunk szobáit télen kb. 22 fokosra fűtjük, amit én kellemesnek ítélek, bár nem tagadom, hogy néha rávigyorgok a fent említett szobahőmérőre, mint aki megszegi a szabályt és rosszalkodik. Lujzán általában egy rövid vagy hosszú ujjú body van a lábfejet is magába foglaló rugdalódzó alatt, és ha alszik, ráteszek egy könnyű takarót. Soha nem éreztem őt túl hűvösnek, és még soha nem folyt az orra. (A nővérének sem, az egész tavalyi telet sikerült úgy végigcsinálni, hogy nem vettük elő az orrszívót.)
De tudom, hogy a „fázósság” nagyon egyéni dolog és egyébként is, manapság konfliktuskerülő üzemmódban vagyok. Megpróbálom megnyugtatni a rokonokat, és amikor vendégre számítok, bebugyolálom a puha angyalos flaneljába, vagy ráadok még egy takarót. Maradjon közöttünk, hogy általában amint elmennek, leveszem az egészet, vagy a pelenkázás után nem mindig teszem rá vissza. Lujza nem tűnik fázósnak. Persze az, hogy annak fog-e számítani, majd attól függ, hogy hol lakik felnőttkorában.
Másutt
