Magyarország tele van ügyes kezű, kedves emberrel - miután már a hatodikkal beszéltettem,  úgy találtam,  a kézművesek mint olyanok jófej emberek.  Bár a szaporodó webáruházak korában már talán kevésbé rejtélyes, miből élnek és hol lehet őket megtalálni, ha holnapután eszembe jut, hogy kéne nekem négy darab fedeles fűszertartó és nem, nem akarok se műanyagot, se dizájnosat, hanem kerámiát és egyedit, de számomra most sem egyértelmű, ezek a fantasztikus tehetségű emberek megélnek-e ebből vagy nyugdíj, könyvelés, szobakiadás vagy szoftverfejlesztés mellett csinálják, mert csipkét verni, szőttest szőni, agyaggal bíbelődni, gyertyát mártani jó.

A Mesterségek ünnepén olyan Magyarország mutatkozik be, amire simán lehet büszkének lenni - a portékák szépek, díszlenek vagy tökéletesen alkalmasak a feladatukra, a kések vágnak, a furulyák szépen szólnak, a szőttesek tarkák, a szőnyegek puhák, az ékszerek csillognak, a ruhák hordhatóak, a szappan mos, a sótartóba sót lehet tenni.  Ha múlt héten az unalmas egyentárgyak, a néha riasztó épületbelsők szörnyűségén puffogtam, no itt a rejtett tartalék: ha ezek a tárgyak a készítőik lelkének kivetülése, hát akkor olyan nagy baj talán még sincs.

Pár évet kihagytam, küldtem a Nagyot meg a nagyit, végigballagták úgy-ahogy, ették az Ország Tortáját, lánykoromban szerettem, még kismesterkedni is beszálltam, ugye.  Idén végül kompromisszum született: mi még a legnagyobb tömeg előtt a Naggyal, ha meg a Kicsi és az apja (aki hétvégén -hétfőn dolgozik) is kíváncsiak rá, akkor mindenki, huszadikán, ha nem jön valami évszázad vihara megint. Ötórányi kintlét után is maradna mit nézni, az első óra úgy telt el, hogy nagyjából tíz métert se tettünk meg, de már csináltunk tizenöt képet (Macsek, a nagyokos, otthon hagyta a fényképezőgépét, kénytelen voltunk a mobillal beérni), mindenféléről.

Iszonyatos a hőség, mikor fellihegünk a Várba, épp elkapjuk a Sándor-palota előtti őrségváltást, borzadva nézzük a csizmás-kesztyűs katonákat, mi nyári lengében is izzadunk. Apropó, a limonádéárakra érdemes nagyon figyelni: a fenti bejáratnál csak négy decit adnak ki egyszerre, de viszonylag méltányos áron, a nagyszínpad melletti standnál már három deciért kérnének hatszáz forintot, ha ki nem lépnék puffogva a sorból, ne nézzenek már madárnak.  Átellenben az Oroszlános udvarnál már decinként is mérik, az előbbiekhez képest röhejes, százforintos áron.  A bejáratnál rákérdezek a pelenkázóra is, a helyszínen nincs, csak a Nemzeti Galéria (szép és kulturált) ilyen célú helyiségeit ajánlják a szervezők, amúgy WC-t se nagyon látunk (nem úgy, mint a Szigeten, ahol hemzsegtek a Toi-toi sorok és a lakókocsis mosdók), még jó, hogy a Nagy is meg én is kiizadjuk azt a kevés folyadékot, amit magunkhoz veszünk. Máskülönben bajban lettünk volna.

A kiemelt téma, a gyapjú rögtön szembejön:  igazi szép klasszikus rokkán fon egy idősnek nem mondható nő, akivel rögtön megállapítjuk, ezen az eszközön az égegyvilágon semmi nincs, amivel Csipkerózsika megszúrhatná az ujját, talán import a mese, tűnődünk, ugyanis mint megtudom, az indiaiak hasonló eszközén tényleg egy hegyes tűféle pörög orsóként. Aki többet akar a fonásról megtudni, az itt tudhat meg részleteket, innen az is kiderül, ezen monoton melók némelyikéről nemcsak én gondolom úgy, hogy meditatív, hanem más is, persze csak akkor, ha valami élő és egyedi - legyen az fonal, csipke, vagy baracklekvár - kerül ki a kezünk alól a végén.

A fafaragó mester asztalán a munkái mellett vaskos album: először a művei, aztán jó hangulatú képek a békéscsabai alkotótáborról, majd egy méretes kopjafa következik, aztán egy sír, amit nem műkő-beton, hanem faragott fa határol. "A feleségem sírja" - mondja a mester, ugyanolyan hangon, mint ahogy  eddig a táboros képekről beszélt - "nagypénteken halt meg, ott volt az egész húsvét, hogy megcsináljam" - majd a következő kép az urnát mutatja, szintén fából, kifaragva. Müller Péter Madárembere  jut eszembe, amely könyvben valaki olyan angyalt faragott a síremlékre a kedves halottnak, ahol az angyal lefelé  tartva fújja a harsonákat , nem szokás szerint az ég felé fordulva.

Vannak ismerősök is, illetve van, ahol felismerjük a tárgyakat, ha a készítőre már nem is emlékszünk. A porcelán nyuszit a kinyitható kis ketrecben, a hölgynek van komplett babaháza-bútora és miegyebe is. Megtaláljuk a mostanában gyakran használt fehér gyöngy nyakékem készítőjét (nehéz ügy, sokan foglalkoznak ezzel a stílussal), veszek is hozzá fülbevalót, ha nem is tökéletesen ugyanaz.  Felismerjük a fa vágódeszkát, a zsiráfos bögrénk rokonait, a gyapjúszőnyegeket, amik most a Kicsi szobájában vannak. A mindig vidám furulyás ember is kint van, aki ha megfújja bármelyik hangszerét, azonnal csődület van körülötte, úgy tud játszani - hogy mire jó a muzsika, somolygok, amikor a jó harmincassal nála fiatalabbnak kinéző nőt mutatja be valakiknek " a feleségem" -ahogy látjuk, úton van már a baba is. Babák amúgy is akadnak a Mesterségek ünnepén, egy áhítattal figyeli egy fafaragó munkáját, szerintem még egyéves sincs, a másik mézeskalácsot válogat, egy nagyobbacska pedig a kovács standja mellett püföl nagy élvezettel  egy kicsike patkót egy óriási kalapáccsal.

Népszerű motívum a ló és a macska, bár csodaszarvasból és madárkából sincs nagy hiány. A lovak és a macskák uralják a terepet: nemez cica, bögrés cica, bábos cica, cicás táska, lovas kulcstartó, lovacskás ceruza. De akad azért bőven kékfestős csodaszarvas, keresztszemes csodaszarvas, repülő madárka, megfújva csicsergős madárka, én meg örvendek, hogy sehol egy népi ruhás diznihercegnő, egy mangaszemű szörnykarikás ostorral, verdás nemezpapucs, bizony isten, nem hiányzik.

A kirgiz standokon a csodás, takarók, lószerszámok, szőnyegek, táskák, fejfedők mellett akadnak apróságok is, egynél tucatnyi kedves pofájú, kicsike gyapjú csacsi várja gazdáját. A kirgiz nő tört angolsággal először számomra csillagászati összeget mond, de következő mozdulatával invitálja a Nagyot, válogasson a felső polc csacsigyűjteményéből akár. Hitetlenkedő arcom láttán egy papírra ír egy lényegesen barátságosabb összeget, no kirgiz csacsi még úgysem volt a családban.

Amúgy csak úgy repülnek az ötezresek, pedig a drágábbjából ritkán veszünk, az egyetlen nagyobb fogás a palóc hímzett terítő négyezerért, épp a Nemzeti Galéria impresszionizmus-kiállításán szerettem egy festménybe (Ferenczy Károly? Rippl-Rónai?) ahol egy ilyen terítő van a nyári csendélethez, nekem kell olyan. A Nagy pedig az egyik erdélyi standon választ fonott, némileg western beütésű szalmakalapot magának, itthon pedig lelkesen észleljük, a két-három éve erdélyi barátnőm által hozott csipkés blúzba is belenőtt végre, felnőtt méretben egy ilyen a vásárban most öt-hétezer forint, pedig minden második árus asszony valami ilyesmiben feszít, ha nincs saját kontextusú népviselete. Lelkesen szedem elő tudásom morzsáit a sokszoknyás bujáki népviseletről, fazekasságról, bőrművességről , korondi motívumokról - amúgy ilyenkor mindig rájövök milyen keveset tudok ezekről valójában.

Lefelé már üveges szemekkel baktatunk, lankad a figyelem, kevesebb a fotó, a Fonó népzenei standján meg se merek állni, mert akkor félek, viszem húszezerér' az asztal tartalmát, így ahogy vagytok, mint a lóversenyen. Egy standon mégis ottragadunk: Timi, a kaposvári üvegfestő mesekönyvek után kiabáló képei előtt egyszerűen nem lehet nem megállni.  "Te mesekönyv-illusztrátor vagy amúgy?" - kérdem  bávatagon, mert ezek a színes városok és vidám állatfigurák egyszerűen sugározzák a történeteket, az egész könyv és kiadó után kiabál. "Nem, de nagyon szeretnék az lenni" - érkezik a válasz - "van két gyerekem, először lettek a mesék, aztán valahogy megszülettek a képek is hozzájuk".

A mesterek nagy hányada idős, bár látok huszonéves fiatalokat is meglepően kiérlelt stílussal, bőrműves, hangszerkészítő, fazekas. Az idős átlagéletkorom szerintem kár túlaggódni, egyszerűen ez egy olyan szakma, ahol bizony tényleg a gyakorlat teszi a mestert, a sokadik darab lesz olyan, amilyennek lennie kell, az apró öltések és könnyed minták mögött hetek, hónapok évek munkája áll. Amúgy szívesen tanítják az ifjú nemzedéket, alkalmilag vagy akár intézményesen: a Nagyot legjobban a régi lábbal hajtós Singer varrógépek nyűgözik  le, egy néni maga mellé ülteti, várja, mikor érzi meg a megfelelő ritmust. Én még tanultam technikaórán varrni ilyennel, vajon nekik mi lesz helyette, egyáltalán van még olyan, hogy technika óra felsőben?  A máshol oly zavaró izzadtságszagú múlt-idealizálás amúgy nincs jelen a Mesterségek Ünnepén: a régi paraszti életet ábrázoló fotógyűjtemény az akkori életet mutatja cirádás operettvalóság nélkül, a mostani tárgyak többsége meg simán elműködik a mai lakásokban, van persze néhány speciális műtárgy is, mint a népi táncok speciális cipője, a karikás ostor vagy a "Lehel kürtje" tülökből.

Mivel úgy tűz a nap, kevés programra jut energiánk: látunk azért egy végig bolgárnak nézett remek népi tánccsoportot, akikről végül kiderül, Szerbiából jöttek valójában. Kicsit látunk a spanyolok (?) táncos-gólyalábas produkciójából is, végigügetünk a játszóház-ördöglakat-ügyességi játék szekción, de aki ától cettig akarja végignézni a Mesterségek Ünnepét, annak legalábbis Erőss Zsolt kitartásával kell rendelkeznie, mert a rendezvény a Szigethez hasonlóan rég túlnőtte önmagát, vagy  nagyon határozottan kell előre eldönteni, mire vagyunk kíváncsiak és mire elég a pénzünk, vagy menjünk és kódorogjuk, nézzünk és kérdezzünk attól és arról, aki-ami épp a szemünk elé kerül.  És hát igen - vagy pénzt vigyetek magatokkal igen-igen sokat, vagy rendelkezzetek ugyanennyi önfegyelemmel.  Biztos lesz tárgy, ami elvarázsol, még akkor is, ha nem vagytok különösen népirütyő-fanok.

Az Ország Tortáját, hát azt idén nem találtuk meg. Talán ti megtaláljátok.

Vakmacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?