Este 9 óra. Csörög a telefonom.
- Szia, Judit! Zs. vagyok! Otthon vagytok?
- Nem. Miért?
- Hááát...jött hozzátok a Télapó... :)
- ??? (A franc! De csak gondolatban.)
- Oké! - mondja Zs. - semmi baj, akkor ha nektek is jó, holnap este 8 körül elviszem hozzátok!
- Holnap este?... (gyors lapozás a képzeletbeli noteszben: bahh, program program hátán)... tökéletes! Gyertek! Várunk!
A városunknak több mint 10 éve egy lengyel kisváros, Łancut a „testvére”. S merő véletlen, hogy ebben a mese kis városban is ugyanúgy működik egy 2. számú óvodaigazgatóság, mint nálunk. A két óvoda vezetője szinte pillanatok alatt megtalálta azt a bizonyos közös nevezőt. (Remek alkalom volt erre az óvodánk névadó ünnepsége.)
Az ő fejükből pattant ki az ötlet, hogy mi lenne, ha nem csak a két város illetve a két óvoda delegációja látogatná hivatalból egymást, hanem az óvodán keresztül családok is. Igényfelmérés mindkét oldalon, jelentkezők szép számmal, bár kicsit bátortalanul. Mindenki tart attól, hogy ha nincs közös nyelv, hogyan is megy majd egymás megértése. 2005-ben volt az első alkalom, amikor magyar családokhoz érkeztek lengyel családok. Félve, idegenkedve, de barátságosan fogadtuk a szintén hasonló érzésekkel érkezőket.
Mára, 6 év elteltével, olyan mélyre szövődött kapcsolatok, barátságok alakultak ki, hogy a Télapó, aki hozzánk is ellátogatott Lengyelországból, azt mondta: „Hazajöttem.”
A jelmezt A., a testvéróvoda vezetője öltötte magára, így látogatta végig a családokat, így továbbította barátaink ajándékát.
A megbeszélt időpontra éppen beestünk a lakásba (délutántól programunk volt, kicsit elhúzódott). Kis kapkodás anya, apa részéről. Nem mondom, hogy a gyerekek mit sem sejtettek, inkább értetlenül nézték a szaladgálásunkat. Előkészítettem a fényképezőt.
- Miért kell a gép? - kérdezi L.
- Azért, hogy ha netalán eljönne hozzánk a Télapó, meg tudjam örökíteni a pillanatot – mondom neki, amit olyan hiszem-nem hiszem arckifejezéssel hallgat végig. - Kacsintok.
A kicsi is megkörnyékez, ő is rákérdez, hogy miért kell épp most a fényképező, pedig kristálytisztán hallotta a bátyjának adott válaszomat. Természetesen neki is elmondom ugyanazt. Az apjukkal csak somolygunk.
Csengetnek.
A gyerekek kicsit összerezzennek, egymásra, majd ránk néztek. Férjem nyit ajtót. Kis gubanc, a Télapó nem mer bejönni a kutyától. Oké, labda eldob, kutya elszalad, s mire visszaérkezik, már mindenki az előtérben ácsorog. Szóval kis kitérő éééééééés: itt a Télapó!!!
L. zavartan röhög, nem hisz a szemének, S. a szoknyám mögé bújik, onnan kukucskál. Zs. az óvodánk vezetője kísérte el Télapót, ő tolmácsol. Kis rábeszéléssel (S. a szoknyámhoz ragadt...) megtörténik a csomag átadása, egy nagy, abban van mindenkinek névre szóló kicsi csomag, csoki, és krówka.
Lelkesen bontogatják a csomagot, L. boldog, hogy a neki címzett pakkon található kísérő levélkét el tudta olvasni, pedig angolul van. Ez alatt férjem megkínálja a vendégeket, az ősz szakállú kicsit kéreti magát, de aztán csak megkóstolja a sütit a többiekkel együtt.
Gyors fotózás. Először csak L., aztán már S. is oda mer állni a Télapóhoz, bár a mosolya nem teljesen őszinte. S hogy a messziről érkezett vendégünk ne üres zsákkal távozzék, belepakoltuk azt a csomagot, amit mi szántunk a lengyel barátainknak, s megkértük, juttassa el hozzájuk.
- Dziekuje, Mikolaj!
- Do widzenia!
A Télapó is köszön, magyarul:
- Sziasztok!
Férjem ismét eldobja a labdát, kutya elszalad, a vendégek pedig távoznak.
S egy kis utózönge:
Milyen jó, hogy össze tudtuk hozni a randit, tegnapra a kicsi beteg lett, skarlát, természetesen az óvodai Télapóval nem tudott találkozni...
Judit
